Kálvin az imádságról

Kálvin: A keresztyén vallás rendszere című könyvében így ír:

“Az imádság jótéteménye által érjük el tehát azt, hogy a mennyei Atyánál számunkra letett kincsekhez juthatunk. Az imádság ugyanis az embereknek Istennel való bizonyos társalkodása, amely által az ég legszentebb helyébe hatolva Istent személyesen figyelmeztetik az ő ígéreteire, hogy tapasztalják, ha a szükség úgy kívánja, hogy nem cselekedtek hiábavaló dolgot akkor, amikor hittek Isten szóbeli ígéreteinek. Látjuk tehát, hogy Isten semmi olyan várni valót sem tüz elénk, amit az ő parancsa szerint könyörgésekkel is ne kellene tőle kérni. Annyira igaz az, hogy az imádság ássa ki számunkra azokat a kincseket, amelyeket a mi hitünk, miután az Úr evangéliuma azokat kijelentette, meglátott. Már pedig, hogy mennyire szükséges, és hányféle haszonnal jár az imádság gyakorlása, azt szóval nem lehet eléggé kifejezni. Bizonyára nem hiába tanúskodik a mennyei Atya arról, hogy egyedül az ő nevének segítségül hívásában van a mi üdvösségünk és erősségünk, mivel t. i. ezzel hívjuk segélyül az ő gondviselését, hogy a mi dolgaink folyása felett őrködjék; ezzel hívjuk segélyül az ő erejét, hogy minket, gyarló és majdnem egészen elerőtlenedett embereket támogasson, s az ő jóságát is, hogy ezzel minket, kik bűnökkel nyomorúságosan meg vagyunk terhelve, kegyelmébe fogadjon; s végül ezzel kérjük arra, hogy a maga egész teljességében segítségünkre legyen. Ebből ered aztán a mi lelkiismeretünknek véghetetlen nyugalma és békéje. Mert ha a bennünket sanyargató szükséget az Úr előtt előadtuk, már abban a tudatban is bőséges megnyugvást találunk, hogy semmiféle bajunk sincs rejtve ő előtte, akiről meg vagyunk győződve, hogy nekünk a legjobbat akarja és a legjobban képes rólunk gondoskodni” (Inst 3.20.2).

.

.

Csiha Kálmán az imádságról

(Heidelbergi Káté alapján)

Dr. Csiha Kálmán erdélyi püspök gondolatait közöljük az imádságról, melyeket a Heidelbergi Káté magyarázatában fogalmazott meg.

Az imádkozás csodálatos lehetőség, beszélgetés Istennel. Képzeljétek el, milyen nagy dolog lenne, ha létezne egy mennyországi telefon, amit felvehetnénk és beszélhetnénk azokkal, akik már az örökéletben vannak. Ilyen csodálatos mennyországi telefon az imádság. Rajta át nem a szeretteinkkel beszélgetünk, hanem Istennel.
Különféle imádságok vannak. Van betanult, kötött szövegű imádság, mint például az Úr imádsága, a Mi Atyánk, vagy az evés előtti, evés utáni imádság vagy hasonló betanult imádságok, amelyek kötött szövegek. Ezeket is jó imádkozni, de csak úgy, ha figyelek a szavakra, átélem azt, amit mondok, és nem csak mechanikusan imádkozom. Aztán vannak saját szavainkkal mondott imádságok. Ilyenkor nagyon fontos, hogy őszinték legyünk Istennel szemben és mindent elmondjunk neki, bűnt, bocsánatkérést, reménységet, az erőtlenségünket és a kívánságunkat, és egészen kitárjuk előtte a szívünket. Az Úr Jézus azt mondta a János evangéliuma 16,24–27-ig terjedő verseiben: „Mostanáig semmit sem kértetek az Atyától az én nevemben: kérjetek és megkapjátok, hogy a ti örömetek teljes legyen. Ezeket példázatokban mondottam néktek, de eljön az idő, mikor nem példázatokban beszélek majd néktek, hanem nyíltan beszélek néktek az Atyáról. Azon a napon az én nevemben kértek majd: és én nem mondom néktek, hogy én kérni fogom az Atyát tiérettetek, mert maga az Atya szeret titeket, mivelhogy ti szerettetek engem, és elhittétek, hogy én az Istentől jöttem ki.” Ez azt jelenti, hogy az Atyához imádkozzunk, Jézus Krisztus nevében, mert ő kérni fogja az Atyát, hogy megadja nekünk azt, amit kérünk tőle. A legfontosabb, amit kérnünk kell, a Szentlélek ajándéka, a hit, a hozzá való kapcsolódás, mert az imádságaink csak akkor jutnak el Istenhez, ha azokat hittel mondjuk el. Isten pedig csak azoknak adja Szentlelkét, akik azt kérik tőle és ezért neki hálát adnak. A harmadik imádsági forma a teljes csend, amikor csak összekulcsolom a kezemet, Istenre gondolok, és kérem, hogy segítsen meg és csendben vagyok. Valahogy olyanforma ez, mint amikor egy kicsi gyermeket ölébe vesz az édesanyja, az átöleli a nyakát, és nem mond semmit, csak érzi, hogy az édesanyja szereti őt.
Az imádságba beletisztul a lelkünk. Még a szemük is más azoknak, akik sokat szoktak imádkozni. Az imádságban Istennek mindent el lehet mondani, ami megterheli az életünket. Tulajdonképpen olyan az imádság, mint egy csodálatos ablak, amit kinyitok a szívemben, és az ablakon át elszáll Istenhez minden gondom, bánatom, bűnöm, nyomorúságom, s mint ahogy az ablakon át besüt a napsugár, a lelkembe behull Isten bocsánata, szeretete, ereje, vigasztalása, jósága. Az imádság az Istennel való találkozás áldott ideje.
Nem elég csak tanulni az imádságról, hanem imádkozni kell. Az asztalnál se szégyelljetek evés előtt és után imádkozni. Az igazi keresztyén család együtt imádkozik ott is, és úgy szép, ha azt az édesapa vagy édesanya vezeti. Ez hozzátartozik az emberségünkhöz is. Egyszer városról falura érkezett egy hitetlen fiatalember. A falusi család evés előtt imádkozott. A fiatalember megjegyezte: a mai modern világban már nem imádkoznak evés előtt. Na, akkor az én két ökröm igazán modern nevelést kapott, mert azok sem imádkoznak sohasem evés előtt – mondta a házigazda. Lehet életstílust választani: lehetünk imádkozó emberek vagy modern ökrök.
Nemsokára konfirmálni fogtok. A konfirmációra nagy vendégsereg gyűl majd egybe. Az a vendégség úgy lenne igazi konfirmációi ebéd, ha azon édesapátok vagy ti imádkoznátok. Beszéljétek meg otthon. Ha ezt szégyellitek, azt jelenti, hogy gyengék vagytok a hitben.

117. kérdés: Mi szükséges az olyan imádsághoz, amelyet Isten kedvel és meghallgat?
Felelet: Először, hogy egyedül csak az egy igaz Istenhez könyörögjünk szívből, aki magát nekünk Igéjében kijelentette, mindazért, amit kérnünk parancsolt. Másodszor, hogy szükségünket és nyomorúságunkat teljes valójában megismerjük, és az ő felséges színe előtt magunkat megalázzuk. Harmadszor, hogy erős fundamentumunk legyen, hogy noha méltatlanok vagyunk arra, mégis imádságunkat minden bizonnyal meghallgatja az Úr Krisztusért, amiképpen azt nekünk Igéjében megígérte.
A Káté három dolgot emel ki. Az első, hogy csak az egy igaz Istenhez könyörögjünk szívből. Ha végigolvassuk az egész Szentírást, mindenütt azt látjuk, hogy csak Istenhez imádkoztak az emberek. Az Ószövetség idején is voltak nagy próféták, Ábrahám és Mózes, Illyés és a többiek. Mégis haláluk után soha nem imádkoztak hozzájuk, csak Istenhez. Ezért nem imádkozunk a szentekhez mi sem.
Az Újszövetségben Jézus Krisztus arra tanít, hogy csak Istenhez, az Atyához imádkozzunk. Ezért is tanította nekünk az Ő imádságát, ami így kezdődik: Mi Atyánk!
A második az, hogy őszinték és alázatosak legyünk, amikor imádkozunk. Ne hazudjunk Istennek, mert úgyis a szívünk mélyére lát. És bűnbánattal valljuk meg előtte a teljes igazságot.
Harmadszor: higgyünk abban, hogy Isten meghallgatja imádságunkat. Aki úgy imádkozik, hogy nem hisz abban, Isten meghallgatja, annak nem is lesz meghallgatva az imádsága. Tudnunk kell, hogy Isten sokszor másképpen hallgatja meg imádságunkat, mint ahogyan mi azt gondoljuk. Lehet, azt hittük, hogy nem hallgatott meg, és közben sokkal inkább meghallgatott, mint ahogyan azt gondoltuk. Emlékeztek a Mózes történetére? Amikor gyékénykosárban kitették a Nílusra, és jött a fáraó leánya, az édesanyja a parton biztosan kétségbeesve imádkozott, hogy észre ne vegye a gyermekét. És Isten engedte, hogy észrevegye. Amikor kihozták a vízből, biztosan azért imádkozott, hogy ne vegye észre, hogy az Izrael gyermekei közül való, és észrevette. De Isten úgy rendezte, hogy a fáraó leánya megszerette Mózest, és felnevelte. A legnagyobb ellenség leányával neveltette fel Mózest. A Mózes szülei azután jöttek rá, hogy amikor úgy gondolták, nem hallgatja meg Isten az imádságot, éppen akkor hallgatta meg, csak egészen másképpen, mint ahogy ők gondolták. És József is, amikor a testvérei a száraz kútba dobták, biztosan azért imádkozott, hogy Isten szabadítsa meg a kútból, de Isten engedte, hogy eladják rabszolgának. De a rabszolgasors vezetett oda, hogy végül Egyiptom második ura lett. Isten meghallgatta az imádságát, csak másképpen, mint ahogyan gondolta. Nekünk is Isten sokszor másképpen vagy később hallgatja meg az imádságunkat, mint ahogy mi gondoljuk, de bizonyára meghallgatja, a maga kegyelme szerint. Vannak dolgok, amelyekre 5 vagy 10 év múlva jövünk rá, hogy Isten miért is rendelte azokat, és amikor mi azt hittük, hogy nem hallgatta meg imádságunkat, nagyon is meghallgatta. És lesznek dolgok, amikre csak az örökéletben jövünk rá, hogy Isten miért is tette ezt vagy azt velünk. Isten nagyobb, mint mi, nem tudjuk felmérni Isten akaratát tökéletesen, de egyet tudunk, hogy bizalommal kell hozzá fordulnunk. Aki hitetlenül imádkozik, az ne is várja, hogy Isten meghallgatja kérését. A Márk evangéliuma 11,23. versében ezt olvassuk: „Legyen hitetek Istenben. Mert bizony mondom néktek, ha valaki azt mondja ennek a hegynek: Kelj fel és ugorjál a tengerbe, és szívében nem kételkedik, hanem hiszi, hogy amit mond, megtörténik, meglesz neki, amit mondott.” Jézus ezt példaképpen mondta, hogy ha valami nagyot kérünk, és nem kételkedünk a szívünkben, hogy meglesz, azt is megteszi nekünk, ha teljes hittel kérjük, és szívünkben nem kételkedünk. Valaki egyszer ennek az igének az alapján imádkozott, hogy egy hegy ugorjon bele a tengerbe. És mikor a hegy meg se mozdult az imádsága szavára, akkor így kiáltott fel: Na ugye mondtam én, hogy nem fog a hegy a tengerbe ugrani! Így hitetlenül imádkozni nem is lehet, mert akkor biztosan nem hallgatja meg Isten. Imádkozni csak alázatosan és Istenbe vetett teljes hittel lehet. Az Úr Jézus még hozzákötött valamit az imádsághoz (Márk evangéliuma 11,24–26): „Azért mondom nektek: Amit könyörgésetekben kértek, higgyétek, hogy mindazt megnyeritek, és meglészen néktek. És mikor imádkozva megálltok, bocsássatok meg, ha valaki ellen valami panaszotok van, hogy a ti mennyei Atyátok is megbocsássa nektek a ti vétkeiteket. Ha pedig ti meg nem bocsátotok, a ti mennyei Atyátok sem bocsátja meg a vétkeiteket.” Az ima meghallgatásához a megbocsátást kötötte hozzá Jézus. Hiába imádkozunk mi Istenhez, ha közben gyűlölet van szívünkben az embertársaink iránt, akkor nem hallgat meg. A mennyei telefonvonal két helyen szakadhat el: ott, ahol hitetlenség és ott, ahol gyűlölet van, akkor nem megy fennebb imádságunk a plafonnál.

118. kérdés: Mit parancsol Isten, hogy tőle kérjünk?
Felelet: Mindent, amire testünknek, lelkünknek szüksége van, melyeket a mi Urunk Jézus Krisztus egybefoglalt abban a könyörgésben, melyre ő maga tanított minket.
A feleletben benne van, hogy mindent, amire testünknek, lelkünknek szüksége van, és csakugyan, ha megnézzük a Mi Atyánkot, abban mindent megtalálunk, ami nekünk igazán szükséges.

119. kérdés: Melyik ez a könyörgés?
Felelet: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved,
jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is;
mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma,
és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek;
és ne vigy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól; mert tied az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké. Ámen.
A Máté evangéliuma 6. részében van leírva, hogy az Úr Jézus hogyan tanította imádkozni tanítványait. Érdemes végigolvasni, és elgondolkozni tanítása felett. Itt van leírva az Úr imája, a Mi Atyánk is.

XLVI. ÚRNAPJA
120. kérdés: Miért parancsolja Krisztus, hogy Istent így szólítsuk meg: „Mi Atyánk”?
Felelet: Azért, hogy mindjárt imádságunk kezdetén felébressze bennünk a gyermeki félelmet és bizodalmat Isten iránt, amely könyörgésünk fundamentuma: tudniillik, hogy Isten Krisztus által Atyánkká lett, és mindent, amit tőle hittel kérünk, sokkal inkább megad nekünk, mint szüleink, kik pedig a földi jókat tőlünk meg nem tagadják.

121. kérdés: Miért teszi hozzá ezt is: „aki a mennyekben vagy”?
Felelet: Hogy Istennek mennyei felségéről semmiféle földi dolgot ne gondoljunk, továbbá, hogy minden lelki és testi szükségünk kielégítését az ő mindenhatóságától várjuk.
Isten hatalmas Úr, a semmiből teremtette a csillagmilliárdokat, az életet a földön, a látható és láthatatlan világot. De Isten irgalmas, szerető édesatya is. Az atya a régi magyar nyelvben azt jelentette, hogy édesapa. Mikor hozzá imádkozunk, mintha azt mondanánk: édesapánk. Persze egy jó édesapára gondolunk, mert sajnos vannak rossz apák is, részegesek, szeretetlenek, önzők; ilyenek is vannak. De mi gondoljunk egy jó, szerető édesapára, aki fegyelmet tart, de szereti a gyermekeit.
Ide tartozik az Isten nevének a kérdése is. Jehova tanúi azt mondják, nem szabad Istent másképpen szólítani, mint Jehovának. Legjobban az Úr Jézus, Isten fia tudta, hogyan kell megszólítanunk Istent. És ő ezt mondta: „Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy.” Ez nem azt jelenti, hogy nincs a földön is Isten, hanem azt, hogy nem olyan, mint egy földi ember, hanem mindenható Isten, és azért előtte mindig tisztelettel és szeretettel kell megállnunk, tudva azt, hogy Ő nekünk mindent megadhat, amire szükségünk van. Ezért ha közületek valaki olyan helyzetbe kerülne, hogy senkitől semmi szeretetet és megértést nem kapna, akkor se felejtse el, hogy Istenhez lehet imádkozni, mert Ő szeret bennünket. Neki mindent el lehet mondani, s nála meghallgatást és megértést lehet találni. Az Úr Jézus példázatban is elmondta nekünk, milyen a Mennyei Atya. Hallgassuk meg a Lukács evangéliuma 15,11–24-ig terjedő verseit. „Monda pedig: Egy embernek vala két fia. És monda az ifjabbik az ő atyjának: Atyám, add ki a vagyonból rám eső részt! És az megosztá köztök a vagyont. Nem sok nap múlva aztán a kisebbik fiú összeszedvén mindenét, messze vidékre költözék, és ott eltékozlá vagyonát, mivelhogy dobzódva élt. Minekutána pedig mindent elköltött, támada nagy éhség azon a vidéken, és ő kezde szükséget látni. Akkor elmenvén, hozzászegődék annak a vidéknek egyik polgárához, és az elküldé őt az ő mezeire disznókat legeltetni. És kívánja vala megtölteni az ő gyomrát azzal a moslékkal, amit a disznók ettek, és senki sem ád vala néki. Mikor aztán magába szállt, monda: Az én atyámnak mily sok bérese bővölködik kenyérben, én pedig éhen halok meg! Fölkelvén elmegyek az én atyámhoz, és ezt mondom néki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. És nem vagyok immár méltó, hogy a te fiadnak hívattassam: tégy engem olyanná, mint a te béreseid közül egy. És felkelvén, elméne az ő atyjához. Mikor pedig még távol volt, meglátá őt az ő atyja, megesék rajta a szíve, és odafutván, a nyakába esék, és megcsókolgatá őt. És monda néki a fia: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened, és nem vagyok immár méltó, hogy a te fiadnak hívattassam. Az atyja pedig monda az ő szolgáinak: Hozzátok ki a legszebb ruhát, és adjátok fel rá, és húzzatok gyűrűt a kezére és sarut a lábaira! És előhozván a hízott tulkot, vágjátok le, és együnk és vigadjunk. Mert ez az én fiam meghalt, és feltámadott: elveszett, és megtaláltatott.” Már beszéltünk a tékozló fiúról. Itt még csak azt kell elmondani, hogy Jézus hogyan írja le a Mennyei Atyát. Amikor bűnbánattal hazatér a fiú, már távolról meglátja őt az édesapja, mert mindig figyelte, tudta, hogy vissza fog jönni hozzá. Amikor meglátta, megesett rajta a szíve, elébe futott, átölelte, és megcsókolta. Isten ilyen szeretettel vár mindig bennünket, még akkor is, ha sok mindent eltékozoltunk a mennyei javakból és a saját lelkünkből is, nála mindig otthont és szeretetet találunk, mert Ő a Mennyei édes Atya. Ezért szólítjuk Mi Atyánknak az imádságban.

XLVII. ÚRNAPJA
122. kérdés: Melyik az első kérés?
Felelet: „Szenteltessék meg a te neved.” Azaz adjad először, hogy téged igazán megismerjünk, és a te minden műveidben tündöklő mindenhatóságodat, bölcsességedet, jóságodat, igazságodat, irgalmasságodat és igaz voltodat megszenteljük, dicsérjük és magasztaljuk; továbbá, hogy az egész életünket, gondolatainkat, beszédeinket és cselekedeteinket arra irányítsuk, hogy nevedet miattunk szidalom ne érje, hanem szálljon arra dicséret és dicsőség.
Ha valakit szeretünk, akkor azt kívánjuk, hogy róla szépen beszéljenek, és mindent elkövetünk azért, hogy őt becsüljék, tiszteljék. Ha Istent igazán szeretjük, akkor azt kívánjuk, hogy az emberek róla szépen beszéljenek, ne gyalázzák a nevét, hanem az Ő dicsősége ragyogjon fel. Ezért imádkozunk úgy, hogy „Szenteltessék meg a te neved”. Ez nem csak arra vonatkozik, hogy azt kívánjuk, mások szépen beszéljenek róla, hanem, hogy mi is úgy tudjunk élni, hogy az ő nevére dicsőséget hozzunk. Ezért hiába mondja valaki a Mi Atyánkot, ha ugyanakkor káromkodik, és hiába imádkozik, ha miatta szidják Istent.
De amikor azt mondjuk, hogy „Szenteltessék meg a te neved”, abban benne kell lennie a hálánk érzésének is, mert megköszönjük ezáltal Istennek, hogy bennünket megsegített és velünk volt.

XLVIII. ÚRNAPJA
123. kérdés: Melyik a második kérés?
Felelet: „Jöjjön el a te országod.” Azaz úgy igazgass minket Igéddel és Lelkeddel, hogy neked napról napra inkább engedelmeskedjünk. Tartsd meg és növeljed Anyaszentegyházadat, rontsd meg a Sátánnak munkáit és minden hatalmát, amely ellened feltámad, s tégy hiábavalóvá minden gonosz tervet, melyet a te szent Igéd ellen sző, míg végre teljességre jut országlásod, mikor te lész minden mindenekben.
Itt két dologra gondolunk. Az egyik az Úr Jézus visszajövetelével kapcsolatos, amit az idők végén várunk. Amikor elmondjuk a Mi Atyánkot, akkor mindig arra gondolunk: készítsen fel bennünket Isten arra, hogy ha az Úr Jézus váratlanul visszajön, akkor mi az övéinek találtassunk, és számunkra az üdvösséget hozza. Kívánjuk azt, hogy visszajöjjön, hogy a világon ne uralkodjon többet a hazugság, az erőszak, a gyűlölet, a háború, a tömegsírok világa szűnjön meg, uralkodjon a szeretet és Isten akarata. A másik vonatkozásban arra az igére gondoljunk, amit az Úr Jézus mondott, hogy „az Isten országa sem nem itt van, sem nem ott van, hanem a ti szívetekben van” (Lk 17,20–21). Amikor tehát azt imádkozzuk, hogy jöjjön el az Isten országa, akkor nem csak arra gondolunk, hogy jöjjön a földre vissza az Úr Jézus, hanem arra is, hogy jöjjön el az Ő országa a mi szívünkbe is, hogy legyen bennünk több alázat, szeretet, bocsánat, jóság. Hogy igazán Isten igazgasson minket Igéjével és Lelkével, és mi engedelmeskedjünk neki, és anyaszentegyházunk növekedjen, csakugyan Isten országának a hordozója legyen, szeretet sugározzon ki belőle, és Isten gátoljon meg minden gonosz tervet, ami az Ő igéje ellen és az anyaszentegyház ellen támad.

XLIX. ÚRNAPJA
124. kérdés: Melyik a harmadik kérés?
Felelet: „Legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is.” Azaz adjad, hogy mi és minden ember saját akaratunkat legyőzzük, és a te egyedül jó akaratodnak engedelmeskedjünk, minden ellentmondás nélkül, hogy így mindenki az ő tisztét és hivatását oly készséggel és hűséggel töltse be, mint az angyalok a mennyben.
Isten akarata mindenütt végbemegy, vagy tetszik az embereknek, vagy nem. De másképpen megy végbe akarata a mennyben és másképpen a földön. A mennyben mindenki örömmel akarja Isten akaratát teljesíteni, a földön pedig Isten ellen fordulnak a lázadó emberek, hatalmak, országok, és Isten akarata sokszor akadályokon keresztül és rossz indulatok között valósul meg. Amikor ezt imádkozzuk, akkor azt kérjük, hogy Isten akarata tisztán, egyenesen valósuljon meg a földön is, hogy legyőzzük a saját akaratunkat is, ha ellene van az Isten akaratának, s egyedül neki engedelmeskedjünk, hogy úgy töltsük be hivatásunkat, feladatunkat, mint az angyalok a mennyben. Nem tudom, hogy amikor felnőttök, mik lesztek, tisztviselők, orvosok, lelkipásztorok, tanárok, földművesek, szakmunkások, vállalkozók, kisiparosok, autóvezetők, de mindenkinek a maga helyén egy kicsit olyannak kell lennie, mint az angyaloknak a mennyben, a jóság, a kedvesség, a szeretet forrásának, akin át Isten szeretet-akarata kisugárzik és aki áldás a körülötte élőkre.

L. ÚRNAPJA
125. kérdés: Melyik a negyedik kérés?
Felelet: „Mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma.” Azaz vedd gondjaidba a mi minden testi szükségeinket, hogy így megismerjük, hogy minden jó egyedüli forrása te vagy, és hogy a te áldásod nélkül sem a mi gondoskodásunk és munkánk, sem adományaid nálunk nem gyarapodnak. Éppen ezért, a mi bizodalmunkat minden teremtménytől elfordítva, egyedül csak beléd helyezzük.
Figyeljétek meg, nem úgy van írva, hogy az én mindennapi kenyeremet add meg nekem ma, hanem így: „mindennapi kenyerünket (tehát többesszámban) add meg nékünk ma”. Ez azt jelenti, hogy ne csak a saját kenyerünket kérjük, hanem gondoljunk a sok szegényre, éhezőre, és számukra is kérjük a kenyeret. Én akkor értettem meg ezt igazán, amikor Arad külvárosában még az 50-es években szerveztem a gyülekezetet. Nagy szegénység volt akkor. Az egyik presbiter meghívott disznóöléses vacsorára. Ő imádkozott az asztalnál, mint máskor is, és az imádságában azt mondta: Édes Atyánk, jó Istenünk, köszönjük neked, hogy megsegítettél, hogy ezt a disznót felhizlalhattuk, levághattuk, és egész évre van ennivaló, de arra kérünk téged, minden szegény embernek rendeljed ki az ételét, hogy ebben az évben senki se éhezzen sehol sem. Akkor értettem meg igazán, hogy mit is jelent az, hogy „mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma”.
És nincs arról sem szó, hogy a mi holnapi kenyerünket is, ne csak a mait. Elégedjünk meg mindig a maival, és bízzunk abban, hogy Isten minden napra ki fogja rendelni a kenyerünket. Természetesen azért dolgozni, küzdeni is kell, de bízni is kell abban, hogy Isten kirendeli. Két évvel a konfirmációm után a szüleimet egy éjszaka elvitték a diktatúra alatt kényszerlakhelyre, és teljesen egyedül maradtam. Akkor még tandíjat is kellett fizetni az iskolában, ezért nyáron elindultam munkát keresni. Egy árva osztálytársammal jártuk végig mind a munkalehetőségeket, eredménytelenül, de mind a ketten bíztunk Istenben, imádkoztunk, és kezdettől fogva arra gondoltunk: mi eljárjuk ezt a munkakeresést, ez a mi feladatunk, éppen úgy, mintha meg lennénk bízva, hogy valaki más idegennek, kívülállónak munkát szerezzünk, a végén azonban Isten gondoskodni fog rólunk. És úgy is történt. Amikor az utolsó 25 banisom leesett és elgurult, már fel sem vettem, gondoltam, jó lesz egy koldusnak, aki megtalálja. Akkor találkoztunk egy másik osztálytársunknak a mérnök édesapjával, aki munkásokat keresett a Rév–Esküllői csatornához, és rögtön felfogadott bennünket. Isten kirendelte utolsó percben a megoldást, és végig mindig így kirendelte. Higgyétek ti is, hogy ha bizalommal lesztek hozzá, mindent elkövettek, és igyekeztek jól dolgozni mindenütt, akkor Isten mindig ki fogja rendelni a mindennapi kenyeret.

LI. ÚRNAPJA
126. kérdés: Melyik az ötödik kérés?
Felelet: „Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.” Azaz Krisztus véréért nekünk, nyomorult bűnösöknek ne számítsd be a mi vétkeinket, se a folytonosan bennünk levő gonoszt; amiképpen mi is érezzük szívünkben a te kegyelmednek ama bizonyságát, hogy magunkban állhatatosan eltökéljük, hogy felebarátainknak szívünk szerint megbocsátunk.
Már beszéltünk róla, hogy Úr Jézus szenvedéséért Isten nekünk megbocsát, ha a szívünkben igazi bűnbánat van, és ha igazán bennünk van az elhatározás, hogy védtelen és nyomorult életünk ellenére mégis próbálunk harcolni a bűneink ellen. De hozzátartozik ehhez a bocsánathoz az, hogy mi is megbocsássunk a mi felebarátainknak. „Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.” A Mi Atyánk régebbi szövegében így van : „Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek.” Tehát úgy bocsáss meg nekünk, mint ahogy mi is már megbocsátottunk az ellenünk vétkezőknek. Hiába mondja a Mi Atyánkot minden este az az ember, aki nem tud megbocsátani, és bosszút forral az embertársa ellen, azt nem hallgatja meg Isten.
Az Úr Jézus, amikor a tanítványainak tanította ezt az imádságot, egyetlen mondatot magyarázott meg a Máté evangéliuma 6,14–15. versében: „Mert ha megbocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, megbocsát nektek is a ti Mennyei Atyátok, ha pedig ti meg nem bocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, a ti Mennyei Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket.” Ezzel számolnunk kell, ezt nem lehet kitörölni a Szentírásból. S amikor a Mi Atyánkot mondjuk, mindig erre kell gondolnunk.

LII. ÚRNAPJA
127. kérdés: Melyik a hatodik kérés?
Felelet: „Ne vigy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól.” Azaz, mivel mi magunkban oly gyarlók vagyunk, hogy még csak egy szempillantásig is meg nem állhatunk, a mi esküdt ellenségünk pedig, a Sátán, a világ és a mi tulajdon testünk minket szüntelenül ostromolnak: te tarts meg, és Szentlelkednek erejével erősíts meg minket, hogy szilárdan ellenállhassunk és a lelki tusakodásban meg ne győzettessünk, míg végre teljes diadalt veszünk.
Itt arra kérjük Istent, hogy ne vigyen minket olyan helyzetbe, amikor a Sátán meg tudna bennünket kísérteni. „Ne vigy minket kísértésbe”, ebben az is benne van, hogy ne vigy minket nagy próbák alá, de szabadíts meg bennünket a gonosztól, hogy meg ne tudjon minket győzni.

128. kérdés: Hogyan rekeszted be ezt az imádságot?
Felelet: „Mert tied az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké.” Azaz mindezeket azért kérjük tőled, mivelhogy te a mi királyunk és mindenható vagy, ki nekünk minden jót meg is akarsz, meg is tudsz adni, hogy ezek által nem mireánk, hanem a te szent nevedre térjen örök dicsőség.
Ez az utolsó mondat nem fordul elő Lukács evangéliumában, és ezért a katolikus egyháznál nem mondják mindig a Mi Atyánknak a befejezését. Ez az utolsó mondat általános, imádságot befejező mondat volt az Úr Jézus korában. A mi imádságunkban benne van a Mi Atyánknak a teljes szövege. Tisztában kell lennünk azzal, hogy mindezt azért kérjük, mert Istené minden, az a földi ország is, amiben élünk, az Isten országa is, a hatalom is és a dicsőség is, s mindörökké minden az övé. Lehet, hogy tőle megpróbálják ellopni, elrabolni, le lehet hazudni, de látjátok, mindazok az országok, amelyek ellene fordultak Istennek, összeomlottak. S a dicsőség egyedül az Istené marad és a hatalom is.

129. kérdés: Mit jelent ez a szócska: „Ámen”?
Felelet: Az „Ámen” azt jelenti: ez igazán és bizonyosan meglesz. Mert Isten az én könyörgésemet sokkal bizonyosabban meghallgatta, mint amennyire én azt szívemben kívánom.
Az Ámennek azonban van egy olyan értelme is, hogy úgy legyen, úgy lesz. Az istentiszteleten, amikor a lelkipásztor azt mondja, hogy ámen, a gyülekezetnek hangosan rá kell felelnie, hogy ámen. Ezt ne felejtsétek el. Amikor kérjük bűneink bocsánatát, Istent dicsérjük, vagy a betegeknek gyógyulást, magunknak segítséget kérünk, ha kívánjuk, hogy az valóban úgy legyen, akkor az Ámenre mindig hangosan feleljük rá, hogy ámen. Az igehirdetés végén is, ha úgy érezzük, hogy egyetértünk azzal, amit hirdetett a lelkipásztor, mondjuk rá hangosan: Ámen. Ez ősi keresztyén szokás volt, de már az Ószövetség idején is azt olvassuk, hogy Dávid, amikor elhelyezte a Tízparancsolat ládáját, akkor azt mondták: „áldott legyen az Úr, Izrael Istene, öröktől fogva mindörökké. És monda a sokaság: Ámen” (1Krón 16,36). Pál apostol, mikor a nyelveken szólásról beszél, azt mondja, inkább szeretne a gyülekezetben egy szót értelemmel mondani, mint tízezret nyelveken: „mert ha összevissza beszéltek, és csak lélekkel mondjátok az áldást, az ott lévő avatatlan miképpen fog a mi hálaadásunkra Áment mondani, mikor nem tudja, hogy mit beszéltek?” (1Kor l4,16). Innen is látszik, hogy az első keresztyéneknél ha valaki a gyülekezetben imádkozott, a gyülekezet mindig hangosan rámondta az áment. Istentiszteleti rendünkben ezért van benne a hangos ámen-mondás.

.

Dr. Nagy Sándor Béla az imádságról a Heidelbergi Káté alapján

.

Nagy Sándor Béla (1902-1983) Sárospatakon végzett lelkipásztor, a teológia egykori szeniora, vámosújfalui, bodrogkeresztúri, majd sátoraljaújhelyi lelkipásztor, nemzetközi szinten is számon tartott kiváló Kálvin kutató volt. Hitünk pajzsa című kátémagyarázatából idézzük a 116-129 kérdések magyarázatát.

116. Az imádság szükségessége

Fil 4,6

Heidelbergi Káté 116. k.

 

Miért kell imádkozni? Sokan teszik fel ezt a kérdést, ha valahol szó esik az imádságról. Erre a kérdésre akkor találjuk meg a helyes választ, ha meg tudunk felelni arra a másik kérdésre is, hogy mi az imádság. Az igazi imádság mindig az emberi lélek mélyén fakadó elfojthatatlan vágyból származik; éppen ezért sohasem lehet külsőleg, gépies gyakorlat, hanem a legbensőbb emberi érzelmek Isten színe előtt való kifejezése.

     A Balaton mellékén élő emberek beszélik, hogy ennek a csodálatos tónak a vize olykor a legteljesebb szélcsend idején is erős hullámzásba kezd. Amikor szél se fúj, eső sincs, mégis hullámok keletkeznek a víz felszínén. Ennek pedig csak egyetlen magyarázata lehet. Az, hogy a tó vizét a mélyből felbukkanó források is táplálják, s a feltörő ereje hozza mozgásba a víz sima tükrét. Ilyen mélyből fakadó erők végzik a hullámverést az emberi lélek belsejében is, mikor olthatatlan vágyakozással imádkozni kezd az Istent kereső szív. Az imádság szükségességét tehát ez a lélek mélyéből fakadó, elfojthatatlan vágyakozás magyarázza meg. Imádkoznom kell, mert az élet parancs a számomra, éppen úgy, mint a lélegzetvétel. Hitvallási könyvünk mai kérdésének magyarázata szerint az imádságnak két fő eleme van: a hálaadás (1), a fohászkodás vagy kérés (2).

     1) „Az imádság a legfőbb része annak a háládatosságnak, melyet Isten tőlünk kíván.” Hálaadás nélkül tehát nincsen keresztyén imádság. Pál apostol is arra inti a filippibeli gyülekezet tagjait mai alapigénk szerint, hogy imádságaikban és könyörgéseikben hálaadással forduljanak az Istenhez. De azt is tudnunk kell, hogy az imádság nem egyedüli formája az Isten iránti háládatosságnak, hanem csak annak egyik része. Ámde ne feledjük, hogy éppen a legfőbb része. A Heidelbergi Káté a megelőző részben a Tízparancsolatot tárgyalta „Háládatosság” cím alatt, mintegy jelezvén, hogy a háládatosság nemcsak imádság, hanem cselekvés is, mégpedig az Isten parancsolatainak cselekvése.

     Tévednek azok, akik úgy gondolják, hogy a kegyes élethez nem kell egyéb, mint imádság. De azok is tévednek, akik azt hiszik, hogy elég, ha cselekedeteikkel igyekeznek megmutatni háládatosságukat. „Imádkozzál és dolgozzál!” A két parancs közül egyik sem felesleges. Az imádság tehát nem hiányozhat a háládatos keresztyén életből. Ezzel ismerjük el az Isten elsőbbségét. Hiszen az ige tanítása szerint ő előbb szeretett minket. Isten kezdte el a munkát mibennünk, ő részesített kegyelmének ajándékaiban, és ő vezette életünket születésünk pillanatától kezdve atyai kezével, hűséges gondviselésével. Bőséggel osztogatta nékünk áldásait, mielőtt mi kérő szóval hozzá fordulhattunk volna. Illő tehát, hogy nekünk a hálaadás legyen legelső szavunk Istenhez.

     Mindebből pedig az is következik, imádkozni valójában csak az tud, aki már megtapasztalta életében az Úr kegyelmének kiáradását, és ezért önkéntelenül is kicsordul szívéből a hála, amit imádságba foglal, akármilyen gyarló szavakkal is. A hálaadás fogalmában benne van az Isten dicsérete és magasztalása is. Erre a magasztalásra pedig, amit imádságunkban fejezünk ki, azért is szükség van, mert ezt Isten kívánja mitőlünk. Ő kívánja a háládatos életet, ő kívánja az imádkozó életet.

     2) Az imádság nemcsak hálaadás, hanem fohászkodás és kérés is. Pál apostol is azt mondja alapigénkben, hogy imádságainkban „kívánságainkat” tárjuk az Isten elé. Az ember sokszor szeret büszkélkedni azzal, hogy nem szorul rá senki segítségére, és nem kér soha senkitől semmit. De előbb-utóbb rá kell jönnünk, hogy kérés nélkül, s különösen Istenhez való fohászkodás nélkül semmire sem jutunk életünkben. „Mert Isten az ő kegyelmét és Szentlelkét csakis azokkal közli, akik ezt tőle őszinte fohászkodásban szüntelenül kérik.” Tehát Isten ugyan ingyen és bőven osztogatja nékünk áldásait egész életünk folyamán, de ezt kérni kell. A szülő is adja jó kedvvel, ingyen, szeretettel ajándékait gyermekeinek, de elvárja, hogy gyermekei illedelmesen és szép szóval kérjék még a betevő falat kenyeret is. Mennyivel inkább szükséges tehát, hogy mint hűséges gyermekek, mi is kérő szóval forduljunk minden ajándékért mennyei Édesatyánkhoz. S mily jó ezt tudnunk, hogy nekünk olyan Atyánk van, aki meg is hallgatja kérő szavunkat. Krisztus szavával ő maga üzeni nékünk: „Kérjetek és adatik néktek” (Mt 7,7). Ha mi, gyarló emberek gonosz létünkre is tudunk jó ajándékokat adni gyerekeinknek, mennyivel inkább ad a mi mennyei Atyánk Szentlelket azoknak, akik azt kérik tőle. Erre is Krisztus tanít meg minket (Lk 11,13).

     Az ember sok nyomorúságának és lelki gyötrődésének sok tekintetben az az oka, hogy elfelejtett imádkozni. Megerőtlenültek még a hívő emberek imádságai is. Márpedig megmondta a nagy hindu misszionárius, Sadhu Sundár Singh, hogy a keresztyén ember imádság nélkül nem egyéb, mint „lelki hulla.” Ha érezzük magunkban ezt a nyomorúságot, akkor elsősorban arra kérjük az Urat, hogy tanítson meg imádkozni minket.

     Alapigénkben van még egy nagyon figyelemre méltó megjegyzés: „minden alkalommal.” Ez pedig annyit jelent, hogy imádkozó életünkben nem lehet szünetet tartani. Nem lehet úgy imádkozó életet élni, hogy ma imádkozom, de holnap már nem, s talán holnapután sem. Mert ha egyszer abbahagyom az imádkozó élet gyakorlását, akkor teljesen újból kell azt majd kezdenem. Káténk is erre figyelmeztet, mikor arra tanít, hogy Isten azoknak adja kegyelmének ajándékait, akik azt „szüntelenül” kérik tőle. Pál apostol más helyen is figyelmeztet erre: „Szüntelenül imádkozzatok” (1Thessz 5,17). Azért imádság nélkül ne múljék el egyetlen nap sem életünkben. „Imádság legyen nappalunk kulcsa és éjszakánk lakatja” (Spurgeon).

.

117. Az Isten előtt kedves imádság

1Jn 5,14

Heidelbergi Káté 117. k.

     Bizonyára nincs közöttünk senki, aki ne vallaná teljes meggyőződéssel, hogy a keresztyén embernek imádkoznia kell. De nem elég tudni azt, hogy szükséges az imádság. A keresztyén embernek azzal is tisztában kell lennie, hogy milyen a helyes imádság. Bizonyára minket is foglalkoztatott már Káténk mai kérdése: „Mi szükséges az imádsághoz, hogy azt Isten kedvelje és meghallgassa?”

     Nem minden imádság kedves Isten előtt. Jézus is figyelmeztette többször az övéit, hogy vannak az imádságnak helytelen módjai és formái (pl. Mt 6,5. 7; Lk 18,10-11. 14). A helyes imádság módját Isten állapította meg igéjében. Amit mi, gyarló emberek saját gondolatunk és elképzelésünk szerint imádságnak tartunk, az nem mindig egyezik meg Isten jó tetszésével. Amikor egyes keleti népek kolostoraiban megindul az ún. „imamalom” kereke, akkor a kerék forgatója azt hiszi, hogy imádkozik, de vajon nyerhet-e kedvet Istennél az ilyen, imádságnak nevezett gépies gyakorlat? Nyilvánvaló, hogy a helyes imádság feltételeit csakis a könyörgést meghallgató mindenható Isten szabhatja meg. Melyek hát ezek a feltételek?

     1) „Először az, hogy egyedül az egy igaz Istenhez, aki magát – nékünk igéjében kijelentette, könyörögjünk szívünk szerint mindazért, aminek kérését ő nekünk megparancsolta.” Ennél a pontnál hangsúlyoznunk kell, hogy imádkozni nem is lehet máshoz, mint az egyetlen igaz Istenhez. Itt nem tehetünk különbséget imádás vagy imádkozás, könyörgés vagy vallásos tisztelet között. Mindez csupán az egy örökkévaló Istent illeti meg. Imádságunk tehát csak akkor lehet kedves Isten előtt, ha tőle kérünk minden áldást, és hozzá fordulunk minden kérésünkkel. Kálvin János szerint „Az egész Szentírás egyedül őhozzá utasít, hogy őt imádjuk […] és így könyörgéseinket teremtményeinkhez intézni és ide s tova kóborolni oly dolog, amely meg van tiltva, ha nem akarunk szentségtörés bűnébe esni” (Inst. III. 20,21. 27).

     Az Istennek tetsző imádság ellen az a legnagyobb kísértés, mikor közbenjárókat, védőszenteket keresünk, akikről úgy gondoljuk, hogy segítségünkre jönnek, s könyörgéseinket Istenhez juttatják. Ebben a kérdésben nekünk, református keresztyéneknek nagyon szilárdan kell megállnunk. Tudnunk kell, hogy egy az Isten és egy a közbenjáró is az Isten és emberek között: az ember Krisztus Jézus (1Tim 2,5). Következésképpen nekünk szent meggyőződéssel kell hirdetnünk, hogy a Szentírás tanítása szerint „közbenjárás” ürügye alatt sem lehet máshoz fordulni imádsággal, mint a Szentháromság egy örök Istenhez. Káténk azt is kinyilvánítja, hogy szívünk szerint kell könyörögnünk. Ez pedig annyit jelent, hogy az imádság lényege sohasem a szép szavakban van, hanem a szív rejtett gondolataiban. Erre int minket a nagy reformátor Luther Márton is, amikor ezt mondja: „Az imádság ne csak az ajkon, hanem a szívünk mélyén fakadjon.”

     2) A helyes imádság feltétele „másodszor, hogy szükségünket és nyomorúságunkat teljes valójában megismerjük, hogy Felségének színe előtt magunkat megalázzuk.” Az elbizakodott, gőgös szívű ember imádsága nem lehet kedves Isten előtt. Aki önmagáról mindig csak szépet, jót gondol, és nem ismeri a saját nyomorúságát, az sohasem fogja tudni teljes őszinteséggel feltárni lelkét Isten előtt. Mert a helyes imádsághoz feltétlenül szükséges az őszinteség. Ha „az ő akarata szerint” küldjük hozzá könyörgéseinket, akkor rejthetjük el magunkat, bűnös voltunkat és nyomorúságainkat Isten előtt. A tékozló fiú is úgy talált kegyelmet atyjánál, hogy félretéve minden büszkeséget, odaborult teljes őszinteséggel és alázattal a lábaihoz, mondván: „Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened, és nem vagyok immár méltó, hogy fiadnak hívattassam” (Lk 15,21). Ugyanilyen teljes őszinteséggel állott meg Isten előtt a bibliai vámszedő is, amikor félrevonulva a templom oszlopa mögé, mellét verve így sóhajtott fel: „Isten, légy irgalmas nékem, bűnösöknek” (Lk 18,13). Ezzel is arra figyelmeztet minket Isten, hogy ott, őelőtte, az imádság titkos, meghitt pillanataiban le kell vetnünk az álarcot.

     Az Ószövetség elbeszélése szerint, amikor Mózes az égő csipkebokornál volt, így hallotta Isten figyelmeztető szavát: „Oldd le a te saruidat lábadról, mert az a hely, amelyen állasz, szent föld” (2Móz 3,5). A régiek hite szerint a láb lemeztelenítése az Isten előtti alázatosság jele volt. Nekünk, ha Istenhez közeledünk imádságainkban, lelkünket kell lemezteleníteni, és levetni arról minden büszkeséget, elbizakodottságot, önhittséget, mert csak így várhatjuk, hogy Isten kedvesen fogadja közeledésünket.

     3) Végül a helyes imádság feltétele: „harmadszor, erős bizodalommal legyünk afelől, hogy ő imádságainkat, noha mi arra érdemetlenek vagyunk, mégis az Úr Jézus Krisztus érdeméért meghallgatja, amiképpen nékünk igéjében megígérte.” Bizonyos, hogy e nélkül az „erős bizodalom” nélkül hiábavaló az imádságunk. Aki nem hiszi, hogy az imádságnak valami eredménye is lehet, az inkább ne is imádkozzék. Éppen ezért hiábavaló a hitetlen ember imádsága (Jak 1,5-6). Igazán imádkozni csak a hívő ember képes. Kálvin szerint: „az imádság anyja a hit” (Inst. III. 20,27). Hiába próbálunk tehát szép szavakat összerakni és így közelíteni Isten királyi székéhez, ebből még nem lesz imádság. Az égnek emelkedő és pompás művészettel megépített torony összedől, ha nincsen elég erős fundamentuma. Ezért mondja ezt is reformátorunk, hogy minden imádságnak fundamentuma a hit (Inst. III. 20,27). Isten ígéreteiben pedig azért lehet olyan erős bizodalmunk, mert nem érdemünkért vagy igyekezetünkért hallgatja meg imádságainkat, hanem egyedül az Úr Jézus Krisztus érdeméért. Ezért lehetünk teljesen bizonyosak abban, hogy Isten valóra váltja ígéreteit. Ez az alapja bizodalmunknak.

     Valamikor Erdélyben az volt a szokás, hogy a fejedelmi családok karácsony estéjén megvendégelték a szegényeket. Ezen az estén mindenki odajöhetett a fejedelmi konyhára és hozhatta az edényét, amit aztán ott teletöltöttek az ünnepi vacsora étkeiből. Akár kisebb, akár nagyobb edényt vitt valaki, mindenki teletöltve kapta vissza azt a fejedelmi konyháról. Az járt a legjobban, akiben volt bizalom és bátorság arra, hogy nagy edényt vigyen magával a fejedelmi konyhára karácsony estén. Isten gyerekei közül is azok járnak legjobban, akik tudnak megüresített lélekkel és a legteljesebb bizalommal fordulni kéréseikkel az Élet Fejedelméhez. Ő mondotta: „Kérjetek és adatik néktek” (Mt 7,7).

.

118. Mit kérjünk imádságunkban?

Máté 6,33

Heidelbergi Káté 118. k.

     A mesék világában szokott megtörténni, hogy a mese hőse ígéretet kap valami magasabb hatalomtól egy, vagy több kívánságának teljesítésére cserébe valami hősi cselekedetért. Ilyenkor a mese hősének az a legfőbb gondja, mi legyen a kívánság. Nagy gond is az mindnyájunknak, hogy mit kívánjunk, ha egyszer megkapjuk a kívánság jogát. Az imádkozó embernek éppen az a nagy kiváltsága van, hogy kívánságait feltárja Isten előtt könyörgéseiben (Fil 4,6). De az a nagy kérdés, hogy mik legyenek ezek a kívánságok. Mert nem minden emberi kívánság lehet méltó arra, hogy imádságba foglaljuk. Az emberi kívánságok jó része ugyanis bűnben fogant. Krisztus ugyan ezt mondotta tanítványainak: „Kérjetek, amit csak akartok és meglesz az néktek.” De ezt az ígéretét bizonyos feltételekhez kötötte: „Ha énbennem maradtok és az én beszédeim bennetek maradnak” (Jn 15,7). Ezek a szavak azt jelentik, hogy az imádkozó léleknek bensőséges viszonyban, titokzatos lelki kapcsolatban kell lennie a könyörgést meghallgató Istennel. Az Istennel benső kapcsolatban, lelki közösségben élő ember tehát bármit kérhet imádságaiban, s kérnie is kell minden jó kívánság és igaz szükséglet megelégítését. Mert csodálatos Isten akarata. Ő ugyan nyilván tudja a szükségeinket, de azok megelégítését kérni kell. Az élet nagy kincseit ajándékul adja, de azokért imádkozni kell.

     Isten igéje arra tanít, hogy kéréseink között megfelelő sorrendet kell tartani, amit Jézus Krisztus így állapít meg: „Keressétek először […] az ő igazságát, és ezek mind (ti. a testi élet vágyai, a földi élet kívánságai) megadatnak néktek”(Mt 6,33). Hitvallási könyvünk így felel arra a kérdésre, hogy mit kérjünk Istentől imádságainkban: „Minden lelki és testi szükségünk kielégítését, amit Urunk Jézus Krisztus abban az imádságban foglalt egybe, melyre minket ő maga tanított.” Éppen ez az imádság figyelmeztet minket arra is, hogy a földi életnek nem csak anyagi feltételei vannak, hanem lelki feltételei is, és nemcsak testi, hanem lelki szükségleteink kielégítésére is gondolnunk kell. Az embert éppen az teszi magasabb rendű teremtménnyé, hogy lelki életet él, vagy legalábbis alkalmas a lelki életre. Lelki élet nélkül nem képzelhető el a keresztyén ember. Lelki élet nélkül nem is lehetséges az imádság. Viszont imádság nélkül is lehetetlen elképzelni a lelki életet. Az igazi imádság a lelki élet legjellemzőbb megnyilvánulása és legbiztosabb fokmérője. A lelki életet élő ember számára mindig felüdülést, vigasztalást és új erő kiáradását jeleneti az imádság. Éppen ezért fontos a hívő ember számára az a kérdés, hogy mit kérjünk imádságainkban? Kérdéseinket elsősorban olyan dolgokra kell irányítanunk, amelyek lelki életünk gyarapodására és előhaladására szolgálnak. „Keressétek először (!) Istennek országát.” Erre int minket Krisztus is a felolvasott alapige szavaival.

     Amikor Gibeonban az Úr megjelent Salamonnak álmában, és megígérte, hogy kérjen, amit csak akar, s megadja néki, akkor Salamon nem kért egyebet, mint bölcs szívet. Ez volt az ő legfőbb vágya, lelkének legelső óhajtása. Vajon mi a mi szívünk legforróbb vágya, amit könyörgésünkben a legelső helyre teszünk, ha az Úr bennünket is felszólít: „Kérj, amit akarsz, hogy adjak neked” (1Kir 3,5). A tapasztalat sajnos azt mutatja, hogy még a hívő embereknek is nagy része elhanyagolja imádságaiban ezt az egy szükséges dolgot. Ha arra kerül a sor, hogy kéréseit elősorolja Isten előtt, első helyre teszi saját testi életének szükségleteit. Kér jó egészséget, anyagi jólétet, esetleg gazdagságot, külső sikereket a világi életpályán, vagy kér termékenyítő időket, jó hótakarót a téli hideg ellen, kiadós májusi esőt, ha szárazság fenyeget, békességet, ha háború rémei közelegnek stb. De a lelki élet örök kincsei és szükségletei háttérben maradnak. Márpedig Isten igéje ma is arra figyelmeztet, hogy a lelki élet szükségletei mindennél előbbvalók.

     Krisztus példája és imádsága azonban arra is megtanít, hogy testi szükségleteink megelégítéséért is imádkozni kell. A testi élet elválhatatlan része a teljes emberi életnek. Nekünk pedig tudnunk kell, hogy egész életünkben Istentől jön minden ajándék. Ő pedig azt akarja, hogy ezeket kérjük is tőle. „Kérjetek az Úrtól esőt alkalmatos időben, és az Úr villámlást szerez, és záporesőt ad nékik és kinek-kinek füvet a mezőn” – mondja a próféta (Zak 10,1).

     A legelemibb életszükségletek megelégítését, mint az étel, ruházat, lakás stb. ugyancsak Istentől kell kérnünk. Jézus erre ad nekünk példát az Úri imádságban, hogy még a mindennapi kenyeret is kérnünk kell mennyei Atyánktól. De nem szabad elfelejtenünk, hogy a testi élet szükségleteinek megelégítésében még nem teljesedik ki az emberi élet. Imádságainkban nem adhatjuk ezeknek az elsőbbséget.

     Egyszer egy szegény embert meghívta gazdag barátja vacsorára. De a gazdag embernél nagyon későn kezdődött a vacsora, s mikor a szegény ember hazatért munkájából, nagyon éhes volt, ezért felkutatta otthonát, és ami ennivalót, kenyérhéjat s egyéb ételmaradékot talált, azt mind megette, úgyhogy mire elérkezett a vacsora ideje, már megtöltötte gyomrát, jóllakott. A gazdag lakomából tehát alig élvezhetett valamit. Így jár ma sok ember. Amikor Isten terített asztalt készít lelke számára, nem részesülhet a lelki javakban, mert túlságosan kapott a földi jókon, amelyek elfoglalták életét. A Példabeszédek könyve szerint a bölcs Agur is két dolgot kért Istentől (Péld 30,7-8). Az első kérése lelki javakra vonatkozott, hogy távoztassa el tőle az Úr a bűnt és a hiábavalóságot. A második kérése pedig az volt: „Szegénységet, vagy gazdagságot ne adj nekem, táplálj engem hozzám illő eledellel.”

     Figyelmeztet Isten igéje. Lelkünknek, testünknek egyaránt eledelre, táplálékra van szüksége. Úgy a lelki, mint a testi táplálékot és minden szükségletünk megelégítését Istentől kell kérni, mert: „minden jó adomány és tökéletes ajándék onnan felülről való és a világosságok Atyjától száll alá” (Jak 1,17).

 .

 

119. Uram, taníts minket imádkozni!

Lk 11,lb

Heidelbergi Káté 119. k.

     Az advent jellemzéséül sok mindent el szoktunk mondani igehirdetések alkalmával. Elmondjuk, hogy advent a várakozás ideje, advent a készülés ideje, advent az ígéretek ideje és így tovább… Ezzel kapcsolatban hangsúlyozzuk, hogy az adventi ember várakozó ember, az adventi ember reménykedő ember.

     Ez alkalommal azt szeretném hangsúlyozni előttetek, hogy az adventi ember elsősorban imádkozó ember, s az advent különösképpen az imádság ideje. Ha soha máskor, de legalább ilyenkor, advent idején, a mi szívünkből is fel kell törni a sóhajtásnak Krisztus felé: „Uram, taníts minket imádkozni!” Igénk alapján három lényeges üzenet fogalmazódik meg számunkra.

     1) Először is arra tanít ez az ige, hogy az imádságot tanulni kell. „Taníts minket.” Így kérték Krisztust a tanítványai. A kisgyermek is tanulja édesanyjától az imádságot, mert az ember nem születik mindjárt imádkozó emberré. Az imádkozó élet már a lelki fejlődés jele. Az eredeti bibliai szöveg értelme szerint ez a szó, hogy „tanít” annyit is jelent, mint „szoktat,” „gyakorol.” Az imádságot tehát meg kell szokni, azt naponkénti állandó gyakorlattal életünk szerves alkotórészévé kell tennünk. Boldog tapasztalatunk volt a napokban otthon a családban, amikor egy szegény gyermeknek ebédet adtunk. A gyermeken látszott, hogy az étel utáni mohó vággyal ül le az asztalhoz, de azért nem fogott hozzá addig az evéshez, amíg minden felszólítás nélkül összekulcsolt kézzel nem imádkozott. Tudunk-e már úgy imádkozni, hogy lelkünknek ez legyen a legtermészetesebb magatartása, és az élet legnehezebb körülményei között is ez legyen a válaszunk minden sorscsapásra, veszedelemre és megpróbáltatásra?

     2) Igénk második tanítása az, hogy egyedül Jézus taníthat meg imádkozni.

Gyermekkorunk legszebb emléke ma is az az imádság, amit az édesanyánktól tanultunk. Nem is tudja az emberek között senki buzgóbban és igazabban tanítani az imádságot, mint az édesanya. De mégis azt kell mondanunk, hogy a keresztyén ember nem tanulhat meg igazán imádkozni Jézus nélkül. A tanítványok is, amikor szerették volna megtanulni az imádkozás helyes módját, íme Jézushoz fordultak. Jézus pedig azért tud minket megtanítani imádkozni, mert ő maga példaadó volt az imádságban. Tanítani, nevelni nem is lehet másképpen, mint példaadással. A Szentírásban azt olvassuk, hogy Jézus „imádkozott egy helyen.” Minekutána elvégezte, tehát miután a tanítványok megfigyelték az ő imádkozó életét, meglátták példaadását, akkor fordultak hozzá és kérték, hogy tanítsa meg őket is imádkozni. Így szaporodnak mindig az imádkozó életek. Egyik magával vonja a másikat. Keressük a találkozást az imádkozó Jézussal, mert ha van Krisztusunk, van imádságunk is. A Krisztus nélkül élő ember pedig hiába is próbál imádkozni.

     3) Igénk harmadik tanítása az, hogy imádságainkra feleletet kapunk.

     Jézus is felelt a tanítványok kérésére, megtanította őket imádkozni. Ekkor mondta el a világ legszebb és legigazibb imádságát, az Úri imát. Jézus a saját magatartásával bizonyította, hogy feleletet kapunk az imádságainkra. Milyen jó tudnunk, hogy imádságunk nem légüres térben elhangzó szó, melyre sehonnan sem jön visszhang. Milyen jó hallgatni az ige biztatását, midőn az apostol így fogalmaz: „Az Úr szemei az igazakon vannak, és az ő fülei azoknak könyörgésein” (1Pt 3,12). Igen, Istennek van füle. Azt jelenti ez a képes beszéd, hogy nem hiába imádkozunk, könyörgő szavunk nem hiába száll a mennyei Atyánk elé. Van, ki meghallgassa imádságunkat, van, aki feleletet adjon a könyörgéseinkre.

     Ha valami fontos dologért imádkoztam, mindig ott élt szívemben az a bizonyosság, hogy Isten meghallgatja könyörgésemet, és feleletet is ad rá. Lehet, hogy talán hosszú ideig kellett várnom, de még eddig minden alkalommal érkezett válasz. Lehet az is, hogy talán nem olyan feleletet kaptam, mint szerettem volna, de akkor is megérkezett később a magyarázat és a megnyugvás.

     Az imádsággal kapcsolatban az a legnagyobb tévedés, hogy sokszor a magunk erejével akarjuk helyettesíteni az imádságot. Nagy elhatározással hozzáfogunk valamihez, aztán megakadunk, erőnk elfogy, megromlott egészségünk is beleszól a dolgok folyásába, s amikor már semmi sem segít, akkor a sok-sok bosszúság után megpróbálunk imádkozni is. Tesszük pedig ezt azzal a gondolattal, hogy hátha mégis ezzel előbbre jutunk. Az ilyen imádság bizony csak torz képe az igazi imádságnak, és semmit sem segíthet rajtunk. Erre csak egy felelet érkezhet. Az, hogy tanuljunk meg Krisztustól imádkozni. Jézus Krisztus imádsággal kezdette minden munkáját, csodatételeit, szenvedéseit. Arra tanít ma is, hogy imádsággal kezdjük életünk minden cselekedetét, minden napját. Imádság legyen a kezdete és a befejezése egész életünknek. Hitvallási könyvünk, a Heidelbergi Káté az Úri imádság magyarázatával zárja fejtegetéseit. E nélkül nem lenne teljes a Káté tanítása. A keresztyén ember élete is csak akkor haladhat igazán a teljesség felé, ha megtanulja a helyes imádság gyakorlatát. E nélkül hiába várjuk reményeink, vágyaink beteljesülését.

     Legyen hát e mostani adventünk is egy állandó imádság. Könyörgés Krisztusban való szabadításunkért életünk igazi Szabadítójához, akit várunk mindnyájan epedő lélekkel. Az elkövetkező karácsony pedig legyen Isten válasza adventi könyörgésünkre. Mert a karácsony felelet az örök adventi várakozásra. Éppen úgy, mint ahogy Krisztus is felelet a bűnös ember szabadítás után vágyakozó sóhajtására, epedő várakozására. Legyenek imádságaink, hogy Isten felelhessen azokra Krisztus által!

 .

 

120. Isten gyermekei vagyunk!

Ef 1,3. 5-6

Heidelbergi Káté 120. k.

     A mi nemzedékünk életében sokszor elhangzott már az a kijelentés, hogy történelmi időket élünk. A mi korunkban élő emberiség valóban olyan nagy jelentőségű események tanúja lehetett már eddig is, hogy ezek az események új irányt szabtak az egész világ életének és az emberiség történetének. A nagy történelmi események mindig belevilágítanak az emberiség életébe, sorsdöntő fontosságú mindnyájunk életére nézve, hogy miképpen fogadjuk az eseményeket, és milyen hatással vannak azok a magatartásunkra. Kétségtelen, hogy az egész emberiség életének legnagyobb jelentőségű történelmi eseménye Jézus Krisztus megszületése, amire emlékezik most is az egész keresztyén világ e szent karácsony estén. Ez a történelmi esemény mostani visszaemlékezésünk alkalmával is belevilágít lelkünkbe, mégpedig azáltal, hogy feleletet ad életünk legdöntőbb kérdéseire. Melyek azok a kérdések, amelyekre feleletet kapunk a karácsony történelmi eseménye által?

     1) Kicsoda az Isten?

Erre a kérdésre igénk alapján ezt a feleletet kapjuk, hogy „Urunk Jézus Krisztusnak Atyja” (3). Ha pedig Isten atyja Jézus Krisztusnak, aki a kezdet, vagyis elsőszülött mindenek között (Kol 1,18), akkor nekünk is Atyánk, „aki megáldott minket minden lelki áldással a mennyekben, a Krisztusban.” Az, hogy Atyánk, annyit jelent, hogy Isten több, mint ha egyszerűen teremtő Urunk vagy ítélő bíránk lenne. Nemcsak megteremtette a világot, hanem azt gondoskodó szeretetével körülveszi. Nemcsak megítéli szigorú ítélettel az életünket, hanem a bűnös embert kegyelmében részesíti, bűneinek nyomorúságából megmenti. Isten atyai tevékenysége elsősorban azáltal nyilvánul meg, hogy áldásait osztogatja gyermekeinek. A Biblia tanítása szerint a legdrágább ajándék, amit egy gyermek atyjától kaphat, az atyai áldás. Emlékezhetünk rá, hogy Ézsau és Jákób között milyen éles küzdelem folyt az atyai áldásért. Isten az ő atyai áldását Krisztusban adta földi gyermekeinek. Őáltala ajándékozott meg minket „minden lelki áldással,” s a karácsony éppen ezért jelenti a legnagyobb örömet az embervilágnak, mert ennek a legnagyobb ajándéknak, Isten atyai áldásának bizonysága.

     Karácsony az az ünnep, amikor az ajándékozás által mutatjuk meg egymásnak szeretetünket. Az ajándékok mindig csak szimbólumok, melyek a belső értékre utalnak. A karácsony külső csillogása pedig a legdrágább ajándékra, Isten atyai szeretetének Jézus Krisztusban való megjelenésére emlékeztet. Őbenne lett nyilvánvalóvá, hogy Isten gyermekeit szerető és gyermekeit ajándékozni akaró Édesatya.

     2) Kik vagyunk mi?

Erre a második kérdésünkre igénkből ezt a feleletet kapjuk: „Minket a maga fiaivá fogad az ő akaratának jó kedve szerint” (5). Ha Isten Jézus Krisztus által Atyánkká lett, akkor ebből az következik, hogy mi az ő gyermekei vagyunk. Ez pedig annyit jelent, hogy olyan viszonyban élünk Istennel, mint a gyermek a szüleivel. Amikor kimondjuk ezt, hogy „Mi Atyánk,” akkor teljes gyermeki félelemmel és bizalommal kell ragaszkodnunk Istenünkhöz, aki minket Jézus Krisztusban atyai szerelmével megajándékozott.

     Ha gyermekek vagyunk, akkor tudnunk kell, hogy rólunk a mi Atyánk a legnagyobb veszedelmek és háborúságok között is gondoskodik. Éppen ezért Isten gyermeke nem kesereg csüggedő szívvel a megpróbáltatások idején sem, hanem teljes bizalommal várja a segítséget és a szabadulást mennyei Atyjától.

     Igénk szerint Isten az ő „akaratának jókedve szerint” tett minket fiaivá. Azt jelenti ez, hogy tehetett volna másképpen is, de neki mégis így tetszett, ez volt az akarata. E világon pedig a legfőbb törvény Isten akarata. Nem mi választottuk Istent Atyánknak, hanem ő választott ki minket, és hívott el gyermekeivé Jézus Krisztusban. Hitünknek az a bizonyosság a legszilárdabb alapja, hogy Isten akarata szerint mi Jézus Krisztus által az ő szeretett gyermekei vagyunk.

     3) Mi a célja életünknek?

Ez a harmadik kérdés, amire feleletet kapunk igénk alapján Istentől a karácsony világtörténeti jelentőségű eseményében. A felelet pedig úgy hangzik, hogy életünk egyetlen igazi célja Isten dicsőségének magasztalása. Azért fogadott minket Isten Jézus Krisztusban gyermekeivé, hogy legyen az ember egész földi élete „kegyelme dicsőségének magasztalására, amellyel megajándékozott minket ama Szerelmesben” (6). Ezt a földi életcélt jelölte meg Kálvin János, amikor teljes meggyőződéssel hirdette: „Egyedül Istené legyen a dicsőség!” „Soli Deo Gloria!” Amikor pedig igénk Isten dicsőségének „magasztalásáról” beszél, tudnunk kell, hogy ez a szó az eredeti szövegben annyit is jelent, mint „köszönet,” „hálaadás.” Az élet ugyanis az ige tanítása szerint Istennek drága ajándéka, amit Jézus Krisztusban adott nekünk a mennyei Atya. Mi pedig akkor használjuk fel helyesen életünket, Istennek ezt a drága ajándékát, ha azt szüntelen való hálaadásban töltjük, és életünk minden cselekedete, minden gondolata nem lesz egyéb, mint köszönet azért a nagy szeretetért és irgalmasságért, amellyel Isten „megajándékozott minket ama Szerelmesben.”

     Ha nincs meg életünknek ez a szent célja és igazi tartalma, akkor nincs is igazi életünk. Az élet igazi célját és igazi tartalmát pedig csak Krisztus által foghatom fel és érthetem meg. Azért mondhatjuk teljes meggyőződéssel, hogy az igazi élet csak Krisztus által lehetséges. Amit nélküle éltünk, nem volt igazi élet. Komoly hívő emberek sokszor úgy tesznek bizonyságot, hogy életüket attól az időponttól számítják, amikor megtértek, vagyis amikor elfogadták megváltó Urunknak Jézus Krisztust. Tudjuk-e, hogy mikor van életünknek igazi születésnapja? Ha még eddig nem éltünk volna igazi életet, akkor az lesz számunkra a legdrágább karácsonyi ajándék, ha megszületik szívünkben még ma Jézus Krisztus és vele együtt az új életünk.

.

121. Te vagy egyedül Isten a mennyben!

2Krón 20,6

Heidelbergi Káté 121. k.

     Az Úri imádság első szavaival Istent, a mi Atyánkat szólítjuk meg, és bizonyságot teszünk arról, hogy ő a mennyekben lakozó Isten. Az Úri imádságnak ugyanezt a gondolatát fejezi ki még részletesebben a felolvasott ószövetségi bibliai vers. Ezen a helyen a Krónikák könyvének írója Jósafát történetét beszéli el, aki Júda országának királya volt, és uralkodása általában nagy fellendülést és virágzást jelentett népe számára. Kegyes életű ember volt, aki igyekezett istenfélő őseinek nyomdokaiban járni. Az atyja által megkezdett háborút is vérontás nélkül fejezte be, mert kímélni akarta népét. Békeszeretetében annyira ment, hogy békességet szerzett és szövetséget kötött az istentelen Akháb királlyal, az északi országrész, Izrael uralkodójával. Emiatt aztán nagy veszedelembe került. Ámde a veszedelem idején sem vesztette el Istenbe vetett hitét és reménységét. Országgyűlést hívott egybe és ott, az egybegyűlt nép előtt mondotta el ezeket a bizonyságtévő szavakat: „Óh, Uram, mi atyánk Istene! Nem te vagy-e egyedül Isten a mennyben, aki uralkodol a pogányoknak minden országain? A te kezedben van az erő és hatalom, és senki sincsen, aki ellened megállhatna.”

Te vagy egyedül Isten a mennyben. Vajon mit akarnak most mondani a mi számunkra ezek a bizonyságtévő szavak, amelyek úgy az Ószövetség több ezer éves távolából, mint az Úri imádság által, Krisztus tanításából ma felénk hangzanak?

     1) „Egyedül”

Atyánk tehát egyedüli Istenünk. Nem tűr osztozkodást, nem lehet tisztelni és imádni annak az elvnek alapján, hogy a kecske is jóllakjék és a káposzta is megmaradjon. Nem tűri a kettősséget. Ő egyetlen hatalmasság az ember életében, és mellette nem lehetnek ún. kisistenek, akik ugyancsak megkívánják maguknak az ember áldozatát. Isten az egyetlen forrása minden erőnek és minden hatalomnak ezen a világon. Ha pedig van más hatalmasság is, az csak akkor bírhatja jogosan a hatalmat, ha azt Istentől nyerte és az ő parancsa alapján gyakorolja. Ha a mennyei Atya a mi egyedüli Istenünk, akkor azt is tudnunk kell, hogy a mi életünk is egyedül az övé. Ez pedig annyit jelent, hogy csakis ő lehet cselekedeteink irányítója. Mai igénk tanításából tehát elsősorban ezt kell megtanulnunk, hogy egyetlen igaz Istenünk lehet csupán; a mindnyájunk mennyei édes Atyja, aki nékünk egyedüli Urunk.

     2) „Isten”

Mennyei Atyánk egyetlen Isten, de valóban Isten, azaz Ura, királya az egész világmindenségnek. Isten azért Isten, mert uralkodik a világ felett. A mi Atyánk, király, akinek mi mindnyájan nemcsak alattvalói, hanem gyermekei is vagyunk. Igénk arról is bizonyságot tesz, hogy Isten uralkodik a pogányok minden országán. A Biblia eredeti szövegében a „pogányok” alatt ez értendő: „népek,” „nemzetek.” Isten valóban uralkodik minden nép és nemzet felett. Népünk és a mi országunk is az ő uralma alatt áll. A mai sorsdöntő időkben különösen tudnunk kell, hogy ha változnak is a népek és nemzetek feletti kormányformák, ez semmit sem változtat az Isten uralkodásán. Ma és minden időben Isten az Ura a kis népeknek csakúgy, mint a leghatalmasabb nemzeteknek. Isten a királya a győzteseknek és a legyőzötteknek. A világtörténelem folyamán mindig azért támadt sok baj a nemzetek egymás közötti viszonyában, mert ezt felejtették el a népek felelős vezetői. Ma is más lenne a világ képe, ha a népek és vezetőik egyaránt tudatában lennének annak a valóságnak, hogy a mindenható Isten királyi hatalommal uralkodik e világ felett s így őfelettük is.

     3) „a mennyben”

Istenünk a mennyben van. Ez annyit jelent, hogy Felségéről nem gondolhatunk semmit, ami földi. Felettünk van, és lényét nem mérhetjük emberi fogalmakkal. A „menny” szó annyit jelent: „mennyezet,” vagyis olyan födél, amely reánk borul, hogy megvédjen minket. Ezzel a szóval nevezték az ókori nomád népek azt a sátorszerű alkotmányt is, amely vándorlásaik közben hajlékul szolgált nékik. Isten a mennyben van, ez annyit jelent, hogy tőle, onnan felülről száll alá minden jó adomány és tökéletes ajándék a mi számunkra (Jak 1,17), mi pedig minden lelki-testi szükségletünk kielégítését az ő mindenhatóságától várhatjuk. Isten azért elégítheti meg szükségeinket, mert ő több, mint az ember, és más, mint az ember. Nem földi lény, hanem mennyei Isten. Nem képzelhetjük tehát el Istent a magunk képére és hasonlatosságára. Sok ember a maga vágyai és gondolatai szerint saját maga alkot magának Istent. Olyan tulajdonságokkal ruházza fel Istent a képzeletében, amelyek leginkább megfelelnek a tetszésének. Istent azonban nem alkotjuk meg ilyen gyarló emberi fogalmak szerint. Sőt, nem is mi alkotjuk meg Istent, hanem ő alkot és teremt minket.

     Amikor Kolumbusz Kristóf legelőször lépett az általa felfedezett új világrész partjaira, nagyon meglepte, hogy az ottani őslakosok istenként fogadták, és lábaihoz borulva, imádták őt. Később megtudta, hogy egy ősi legenda szerint az indiánok valamikor egy fehérbőrű istent imádtak, aki királya volt e földrésznek, aztán száműzték trónjáról, de az indiánok hite szerint majd ismét visszajön, hogy elfoglalja örökét. Tudjuk, hogy a mi Istenük nem csak külsőségekben különbözik tőlünk, hanem lényegében. Ő más, mint mi vagyunk. Ő egyedül Isten a mennyben. Mivel a mennyben van, vagyis felettünk és magasabban, mint mi, ezért csakis őneki lehet dicséret, dicsőség, tisztesség és hálaadás. Ő egyedül Isten a mennyben. Ezt a gondolatot Kálvin így fejezte ki: „Soli Deo Gloria,” Egyedül Istené a dicsőség! Legyen ő egyetlen Istene mindenikünknek, mi pedig egyedül őneki adjunk dicsőséget.

 .

 

122. “Szenteltessék meg a te neved!”

Mt 6,9b

Heidelbergi Káté 122. k.

     Hitvallási könyvünk, a Heidelbergi Káté, az Úri imádságnak ehhez a mondatához olyan magyarázatot fűz, amelyet röviden így foglalhatunk össze: Isten nevének megszentelésével arról teszünk bizonyságot, hogy az ő munkáiban Isten mindenhatóságát, bölcsességét, jóságát és könyörületességét, továbbá igazságosságát dicsőítjük és magasztaljuk. Isten munkálkodik ebben a világban, s ezen belül különösképpen a hívő ember életében. Amikor tehát mi az Úri imádság szavait naponként elmondjuk, arra kell gondolnunk, hogy Isten általunk is meg akarja mutatni a világnak az ő mindenhatóságát, bölcsességét, jóságát, könyörületességét és igazságosságát. De hogyan?

     1)Isten mindenhatósága

A tény, hogy élünk és földi életünknek annyi megpróbáltatása, nyomorúsága után Isten áldásaiban részesülhetünk, bizonysága az ő mindenhatóságának. Korunk különösen sok lehetőséget készített arra, hogy a mi életünk is a pusztulás felé rohanjon. Gondoljunk csak arra, hogy az elmúlt esztendők folyamán csak rokonságunk és ismerőseink köréből hány drága lelket ragadott el a szenvedés nyomorúsága, és hányan haltak meg. Mi pedig élünk és munkálkodhatunk. Isten sok veszedelemben megőrzött, sok nyomorúságból kimentett, és a változott életkörülmények között is sok drága feladat elvégzésével megbízott. Megtehette volna, hogy bűneink miatt minket is enged a pusztulásba sodortatni, mindezzel csak bűneink méltó büntetése ért volna utol minket. De nem ezt cselekedte, hanem sok nyomorúság és veszedelem között megmutatta, hogy neki van hatalma megtartani azokat, akiket magának kiválasztott.

     De nem csak egyéni életünk, hanem az egész földön élő emberiség élete és maga az egész világmindenség bizonysága Isten mindenhatóságának. Kegyelemből tartott meg minket s kegyelemből tartja meg ezt az egész világot, ámbár ez a világ régen reászolgált volna a pusztulásra. Istennek tehát van hatalma megtartani még a bűnös világot is éppen mindenhatóságánál fogva.

     2) Isten bölcsessége

Ez a bölcsesség elsősorban azáltal lett nyilvánvalóvá, hogy Isten éppen a legsorsdöntőbb időkben, a veszedelem viharában adta nekünk a megelevenítő igét, és vezetett el minket a bűnök nyomorúságából a megújult életre. Az anyaszentegyház életében máskor is voltak ébredési hullámok, máskor is voltak drága megtapasztalások a Szentlélek által megelevenített életről, de korunkban ennek sokkal nagyobb jelentősége van, mint bármikor az egyháztörténelem eddigi folyamán.

     3) Isten jósága és könyörületessége éppen abban nyilvánul meg legvilágosabban, hogy a bűnös emberiség életútjának kárhozatba vezető szakaszán, a legnagyobb nyomorúság és szenvedés idején, adott Isten az ő népének, választott gyermekeinek megtérést. Isten jóságát és könyörületességét különösen szép példában szemlélhetjük magyar népünk életében. Ez a nép annyit vétkezett teremtő Ura ellen, hogy nem lett volna csoda, ha egyszerűen leveszi róla kezét és engedi elsöpörni a népek közül. Istenben azonban nem a bosszúállás és a harag indulata, hanem a szeretet és a bűnbocsátó könyörületesség mondatta ki a döntő szót. Megmentette ezt a népet és nagy nyomorúságában is felé fordult, adott neki új életet, s új életében új célokat, amelyekért érdemes küzdeni, minden munkát és fáradságot szeretettel odaáldozni.

     Mindenekfölött meg kell tapasztalni a könyörülő Isten jóságát saját egyéni életemben. Minden bűnöm ellenére engem is szeretett, jósággal, irgalmassággal fordult felém, amikor pedig méltatlanná tettem magamat áldásaira bűneim miatt.

     4) Isten azonban nemcsak jóságos, hanem igazságos is. Ezt kellett megtapasztalnunk sok-sok bizonyság által a saját életünkben, valamint egész magyar népünk életében az elmúlt esztendők eseményei által is. Mivel Isten igazságos, azért gyakorolja e világban fegyelmező erejét. Ugyan rettenetesen haragszik a bűnre, de a bűnös embert meg akarja menteni, és éppen ezért igyekszik fegyelmező vesszejével is az eltévedt bűnöst a helyes útra visszavezetni. Igazságosságából következik, hogy a bűnt büntetés kell, hogy kövesse. Amely ember vétkezett, annak kell magára venni a büntetés terhét. Ezen a téren jön elő az a tragikus megtapasztalásunk, hogy képtelenek vagyunk a saját erőnkből bűneink büntetésének terhét elhordozni. De milyen jó tudni, hogy Krisztus magára vette terheinket.

     A szenvedések, megpróbáltatások tehát nem is a bűn büntetései a hívő ember életében, hanem Isten fegyelmező erejének bizonyságai. Ezért kell hálásaknak lennünk, hogy Isten minket és magyar népünket, valamint református anyaszentegyházunkat fegyelmező kezével vezette, és helyes útra igazgatta az elmúlt esztendők során. Ezzel is megmutatta igazságos ítéletét rajtunk, de ugyanakkor irgalmasságot is gyakorolt életünkben, mert a terhek hordozására adott erőt, a fegyelem vállalására pedig alázatosságot. Csak az tudja vállalni Isten fegyelmező erejének gyakorlását, aki a saját életében mindenkor alázattal fog leborulni Krisztus előtt.

     A dán történelemben maradt fenn egy kedves monda a Nagy Kanut [I. Knut Svensson ~992-1035 FF] királyról, aki hívő, alázatos életéről is nevezetes volt. Egy alkalommal, amikor körülvette őt a hízelgők sokasága, parancsot adott, hogy vigyék le aranyos trónszékét a tengerpartra s helyezzék el a víz közvetlen közelében. Ott aztán beült a trónszékbe és megvárta, amíg közeledett a dagály. Amikor közeledtek a hullámok, megszólalt és hangos szóval parancsolta a hullámoknak, hogy térjenek vissza a tenger ölébe. De a hullámok bizony rá sem hederítettek, hanem tovább jöttek a természet örök rendje szerint, úgyhogy rövidesen el kellett vinni a trónszéket a dagály közeledő hatalma elől. Ekkor a király – hangjában bizony öngúnnyal – így szólt környezetéhez: Látjátok, olyan nagy az én hatalmam, hogy még a tenger hullámai is engedelmeskednek nékem?

     Ne feledjük, hogy van egy hatalmasabb király, aki tényleg tud parancsolni a tenger hullámainak is. Mi pedig csak alázatosan állhatunk meg bűneink tudatában e hatalmas Király előtt. Ha még nem tettük volna, hódoljunk meg még ma e hatalmas Király előtt, és szenteljük meg az ő nevét egész életünkben minden cselekedetünkkel.

.

123. Isten országáért

Mt 6,10a

Heidelbergi Káté 123. k.

 

     „Jöjjön el a te országod.” Az Úri imádság az egész keresztyénség közös imádsága, ez a kérés pedig ennek a közös imádságnak legjellemzőbb, legfontosabb – s lehet mondani – központi kérése. Naponként ajkunkra vesszük ezeket a szavakat, de vajon tudjuk-e, hogy miért imádkozunk ebben a kérésben? Hitvallásunk mai szakaszában megtaláljuk a feleletet erre a kérdésre is.

     1) Jézus uralmáért. „Jöjjön el a te országod.” Ebben a kérésben első sorban azért imádkozunk, hogy Jézus uralma terjedjen ki az egész földre, minden népre és saját életünkre. Isten országa Jézus Krisztus személyében jött el erre a földre, minden népre és saját életünkbe.

     Isten országa Jézus Krisztus személyében jött el a földre. Amikor Jézus megkezdte földi életpályáját, ezekkel a szavakkal fordult népének fiaihoz: „Betelt az idő és elközelített az Istennek országa” (Mk 1,15). Az idők teljessége pedig, amely Isten országának eljövetelét jelentette, éppen az által lett valósággá, hogy Jézus e világra jött, és vállalta messiási hivatását. Ez a messiási hivatás pedig azt is jelenti, hogy neki adatott minden hatalom mennyen és földön (Mt 28,18). Hitvallási könyvünk tanítása szerint Jézus Krisztus az ige és a Szentlélek által gyakorolja uralmát. „Vezérelj minket igéddel és Lelkeddel.” Jézus tehát az igével is és a Szentlélekkel is vezetni akarja tanítványait. A kettő között mégis az a különbség, mint ami pl. a világi életben az ún. törvényhozó és végrehajtó, vagy kormányzó szervek között fennáll. Az igében Isten törvényt ad és irányítja életünket. Szentlelkével pedig eligazít minket a földi élet útvesztőiben és erőt ad ahhoz, hogy ösvényein megmaradjunk. Isten országában tehát az ige a legfőbb törvény és a Szentlélek a legfőbb kormányzó hatalom.

     Jézus Krisztus az élet minden területét a maga uralma alá kívánja hajtani. Nem vonhatjuk ki uralma alól szívünknek egyetlen gondolatát és mindennapi életünk egyetlen cselekedetét sem. Ha valóban szívünkből mondjuk az Úri imádságnak ezt a kérését, akkor tudnunk kell, hogy családi életünk titkai is az ő szeme előtt vannak, és pénztárcánk tartalma felett is ő rendelkezik. Júdás is csak éppen egyetlen ponton volt engedetlen, Anániás és Zafira is csak éppen anyagi ügyeik rendezését nem akarták Jézus uralma alá engedni, és íme, milyen szörnyű következményei lettek ennek az engedetlenségnek mindkét esetben.

     Ha Isten országához akarunk tartozni, akkor tudnunk kell, hogy mi a törvénye ennek az országnak, és vállalnunk kell az engedelmességet ez ország törvényei iránt. De tudnunk kell azt is, hogy ennek a törvénynek Isten Lelke szerez érvényt világunkban. Engedelmeskedjünk hát a Lélek szavának, mert amint földi hazánk jó polgára sem lehetünk az ország törvényeinek való engedelmesség nélkül, azonképpen Isten országában is csak az engedelmesség által nyerhetünk polgárjogot.

     2) Az anyaszentegyház növekedéséért. Isten országa földi viszonylatban jelenti az anyaszentegyház növekedését is. „Jöjjön el a te országod.” Káténk tanítása szerint az Úri Imádságnak ezzel a kérésével azért is könyörgünk, hogy Isten tartsa fenn és növelje anyaszentegyházát. Isten országa ugyan láthatatlan hatalom, de megjelenésének vannak földi, külső keretei is. Éppen ezért mondhatjuk, hogy Isten országa földi jelenlétének bizonysága az anyaszentegyház, tehát ennek növekedése, gyarapodása, tisztasága és hatalma előfeltétele Isten országa földi uralmának.

     „Jöjjön el a te országod!” Amikor tehát így imádkozunk naponként Jézus Krisztus tanítása és példája szerint, akkor tulajdonképpen az egyházért imádkozunk. Azért imádkozunk, hogy Isten tegye közöttünk áldottá az egyház munkáját, tartsa meg békességét, gyarapítsa híveinek számát.

     „Jöjjön el a te országod.” Ezzel tulajdonképpen azért imádkozunk, amit a 122. zsoltár szavaival így fejezünk ki: „Légyen te kőfalaidban csendesség és jó békesség, a hívek közt egyenesség.”Arra figyelmeztet minket az Úri imádságnak ez a kérése, hogy Isten országának az lehet jó polgára, aki hűséges tagja földi anyaszentegyházának is.

     3) Az ellenség legyőzéséért. Isten országának uralma Isten ellenségeinek legyőzését jelenti az ember életében. „Jöjjön el a te országod.” Ezzel az imádsággal Káténk tanítása szerint azt is kérjük, hogy Isten semmisítse meg az ördög munkáját a világban, és pusztítson el minden hatalmat, amely ellene támad. Ha polgára vagyok egy országnak, akkor tudnom kell, hogy ez az ország az én hazám, és ebben az országban nem uralkodik ellenség. Ha pedig bármiben is az ellenségnek teszek szolgálatot, ezzel hazaárulást követek el. Egy földi ország csak úgy állhat fenn, ha ennek polgárai egységes akarással szolgálják érdekeit, de ugyanekkor mindent elkövetnek, hogy gyöngítsék és meg is semmisítsék a hazájuk ellenségeit.

     Isten országának van egy nagy ellensége ebben a világban. A bűn. Ezzel az ellenséggel nekünk is fel kell vennünk a harcot, mert ha Isten országának polgárai vagyunk, akkor nekünk is ellenségünk az, aki ellensége Istennek. A bűn megszemélyesítője a Sátán. Ez a gonosz hatalmasság harcolt Krisztussal is, amikor megkísértette a pusztában. Ebben a kísértésben győzött Urunk, és az ő győzelme a mi győzelmünk záloga is. A bűn minden kísértésében bátran kérhetjük a győztes Krisztus segítségét.

     Mai igénk, valamint hitvallási könyvünk magyarázata arra is figyelmeztet, hogy Isten országa ugyan eljött Jézus Krisztusban, de ma is eljövendő, mert Jézus ígéretei szerint visszajön, hogy átvegye uralmát a szívekben. Amikor tehát Isten országának eljöveteléért imádkozunk, arra is gondolnunk kell, hogy miképpen készíthetjük a visszatérő Krisztus fogadását. Pál apostol a római gyülekezethez írt levelében ezt mondja: „Isten országa nem evés, nem ivás, hanem igazság, békesség és Szentlélek által való öröm” (Róm 14,17). Áradjon hát igazság, békesség és örvendezés az életünkből, hogy áldássá lehessünk azok között, akik várják a mi Urunk Jézus Krisztus megjelenését. Várjuk hát az Urat és készüljünk eljövetelére, hogy a kívül valók is, akik látják bizonyságtevő életünket, dicsőíthessék mennyei Atyánkat.

.

124. Legyen meg a te akaratod.”

Mt 6,11b

Heidelbergi Káté 124. k

     Alapigénk az Úri imádság harmadik kérését tartalmazza: „Legyen meg a te akaratod.”

De – mondhatná valaki – miért kell nekünk így imádkozni? Hiszen Isten akarata úgyis meglesz, akár imádkozunk érte, akár nem. Ez teljesen igaz is. Isten akarata meglesz. De ha imádkozunk, ez annyit jelent, hogy mi is bekapcsolódunk akarata megvalósulásába. „Legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is.” Ha így imádkozunk, ezzel hozzáigazítjuk életünket Isten akaratához. Magunk is részesei leszünk Isten akarata megvalósulásának. Márpedig azt is tudnunk kell, hogy nélkülünk nem valósulhat meg soha Isten akarata az életünkben.

     Most pedig figyeljünk arra, hogy ennek az imádságnak két része van. „Legyen meg a te akaratod.” 1) mint a mennyben; 2) úgy a földön is. Mit jelent ez?

     1) A mennyben. Hisszük-e, hogy van mennyország? Ez itt az első kérdés. Ha nem hiszünk a mennyben, ha nem hisszük, hogy van mennyország, akkor hiába is imádkozunk azért, hogy legyen meg Isten akarata a mennyben. Óh, pedig milyen sokan elmondják ezt az imádságot naponként, akik nem hisznek Istenben és nem hisznek a mennyországban sem. Ajkukra veszik az Úri Imádság magasztos szavait anélkül, hogy imádságuknak valami komolyabb lelki tartalma lenne. Mindennapi imádságunknak ez a szava tehát elsősorban arra figyelmeztet, hogy legyenek szent eszményeink, legyen az életünknek komoly, lelki tartalma. E nélkül szegények és nyomorultak maradunk.

     Maga ez a szó, hogy „menny,” a Biblia eredeti szövegében annyit jelent, mint „égbolt,” vagy „sátorfödél.” Az égbolt nem egyéb, mint a világmindenségnek földöntúli része, mind-az, ami e világban a mi földünkön túl van. Hisszük-e, hogy van földöntúli élet? Hisszük-e, hogy az életünk nem fejeződik be azzal, hogy testünket elhelyezik egy temető sírgödrében? Mert földi életünknek csak úgy van értelme, ha annak valamiképpen folytatása, kiteljesedése is van. Igyekezzünk hát úgy berendezni életünket, hogy az itt,e földön állandó készülődés legyen erre a „másik” életre, amely ott túlnan vár reánk.

     A „menny” szó annyit is jelent, mint „sátorfödél.” Arra emlékeztet ez a kifejezés, hogy Isten egész világa olyan, mint egy családi hajlék, amelyben Isten az Atya és mi, az ő gyermekei otthont találunk. Fölöttünk pedig az égboltozat, ez a magasabb világ, mint védő és oltalmazó födél van kiterjesztve. Isten nemcsak otthont adott nekünk ezen a világon, hanem meg is véd minket benne. Azért figyelmeztet Isten az igében: „Az odafelvalókkal törődjetek” (Kol 3,2).

     Hozzátartozunk egész életünkkel Isten világához. Nem emelhetjük ki magunkat e világból, mint ahogy nem léphetünk ki a saját testünkből, amíg e földön élünk. Itt, ebben a világban Isten uralkodik élet és halál felett. Ő kormányozza az ég csillagait, a felettünk ragyogó világítótesteket, de ő irányítja testünk legparányibb sejtjeinek működését is. Legszentebb feladatunk pedig nem lehet más, mint hogy alkalmazkodunk mindenben az ő akaratához, amellyel Isten ezt a hatalmas világmindenséget, a mennyet és földet, fenntartja és igazgatja.

     2) A földön. Azért is imádkozunk, hogy Istennek akarata legyen meg a földön is. Nem úgy teremtett bennünket Isten, hogy semmi dolgunk ne legyen földiekkel, hiszen itt élünk ebben a világban, mint húsból és vérből való emberek. Éppen ezért Krisztus tanítása és példája szerint imádkoznunk kell azért is, hogy az Úr akarata történjen meg ezen a földön.

     Az Úri imádságnak ez a része a Heidelbergi Káté tanítása szerint annyit jelent, hogy mi és minden ember, saját akaratunkat megtagadva, minden ellentmondás nélkül engedelmeskedjünk Isten akaratának, amely egyedül jó, hogy így mindenki tisztét és hivatását oly készséggel és híven betöltse, mint az angyalok az égben.

     Tudod-e hát, hogy miért imádkozunk, amikor e szavakat kimondjuk? Azért, hogy Isten adjon elegendő erőt ahhoz, hogy neki engedelmeskedjünk mindenben itt ezen a földön. Vannak, akik el akarják választani a földet a mennytől, a vallást a gyakorlati élettől, tehát Istent az embertől. Márpedig ezt a földet nem lehet szétválasztani Isten világától, mert meg van írva: „Az Úré a föld és annak teljessége” (Zsolt 24,1). Nem mondhatja senki, hogy én ugyan vallásos ember vagyok, de ahhoz senkinek semmi köze, hogy miképpen élek. Hiszek ugyan Istenben, de ez a földi élet az enyém, és azt úgy rendezem be, ahogyan nekem tetszik. E világ legsúlyosabb tragédiái abból származnak, hogy az ember az életét el akarja ragadni Istentől, és a saját akarata szerint igyekszik irányítani. Ezért kell így imádkoznunk: „Legyen meg a te akaratod […] a földön is.”

     E föld az ember lakóhelye és mindenestől fogva az Istené. Az övéi vagyunk mi magunk is valamennyien. Nekünk tehát nem lehet Isten akaratával ellenkező vágyunk, óhajtásunk és akaratunk. Miért van az, hogy annyi sok imádságunk marad meghallgatás nélkül? Azért, mert életünk ellene mond imádságainknak. Sokszor mi magunk is egészen másképpen cselekszünk, mint ahogy imádságainkban Istentől kérjük. Azért vannak meg nem hallgatott imádságaink, mert számos esetben magunk sem akarjuk komolyan, hogy Isten meghallgassa azokat.

     Akarjuk-e, hogy sok buzgó imádságunk meghallgatást nyerjen Istennél? Tegyünk meg magunk is mindent, hogy megvalósuljon a földön Isten akarata. Egy híres evangélizátor mondotta, némely ember imádságában több erő volna, ha a perselybe többet tenne. Próbáljuk meg az élet gyakorlati oldalán megmutatni, hogy komolyan akarjuk Isten akaratának teljesülését ezen a földön. Mutassuk meg elsősorban a saját életünkben. Hangozzék ajkunkról minden napon így az imádságunk: Uram, legyen meg akaratod az életemben, és engedd meg, hogy amit akarsz, azt én is mindig akarjam, és annak megvalósulását elősegíthessem.

.

 

125. A mindennapi kenyér

Mt 6,11

Heidelbergi Káté 125. k

     Az emberiség életsorsának alakulásában ősi időktől fogva vezető szerepet játszik egy hatalmas tényező: a kenyér. Mindnyájunkra nézve életbevágóan fontos az a kérdés, hogy milyen viszonyban vagyunk a kenyérrel. A kenyér ugyanis sorsformáló hatalom, életet irányító erő, amelynek hiánya az embert saját létének alapjaiban támadja meg. Az emberiség történetének legválságosabb óráiban a legdöntőbb kérdés mindig a kenyérkérdés. Ha ez megoldást nyer, akkor a legsúlyosabb nehézségek is elintéződnek. Az pedig a történelem bizonyságtétele szerint is állandó veszedelem és zűrzavar forrása lehet, ha nincs kellően biztosítva az embermilliók mindennapi kenyere.

     Az Úri imádságban Jézus arra adott példát, hogy a mindennapi kenyér legyen mindennapi imádságunk tárgya. Hitvallási könyvünk magyarázatában pedig feleletet kapunk ezzel kapcsolatban három kérdésre: 1) Mi a kenyér? 2) Ki adja a kenyeret? 3) Hogyan lesz miénk a kenyér?

    1) Mi a kenyér?

Gondoljuk csak meg, hogy mennyi mindent jelent számunkra ez a szó. Örömet, megnyugvást, harcot, küzdelmet, olykor pedig mérhetetlen nyomort, bűnt és keserűséget. Egy dolog azonban bizonyos, a kenyér nélkülözhetetlen. Mint táplálék a testi lét alapfeltétele. Vannak ugyan népek messze, idegen világokban, amelyek a mi általunk használt kenyeret nem ismerik. De ezeknek is megvan a mindennapi kenyerük más formában. Ázsiában pl. százmillióknak kenyere a rizs, Afrikában a déli gyümölcs sokféle fajtája. Fontos, hogy kenyérre vagy más szóval testi táplálékra, minden embernek szüksége van. E nélkül megállana az élet.

     Az Úri imádságnak ezzel a kérésével kapcsolatban azt is meg kell állapítanunk, hogy a Biblia szóhasználata szerint kenyér alatt nemcsak a mi általunk ismert, lisztből sült kenyeret kell értenünk, hanem általában az ember testi életének anyagi létfeltételeit. De ugyanekkor azt is tudnunk kell, amit Jézus Krisztus a Sátánnal folytatott harcában Mózes könyvéből idézve kijelent, hogy „nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Istennek szájából származik” (Mt 4,4; 5Móz 3,8). Ez a kijelentés pedig arra figyelmeztet, hogy nem csak testi eledel létezik a világon, mert az embernek szüksége van lelki táplálékra is, hogy igazán emberi életet élhessen. Amikor tehát így imádkozunk a mindennapi kenyérért, akkor tulajdonképpen minden életszükségletünk megelégítéséért könyörgünk. Úgymint a testi, lelki eledelért, a ruházatért, lakásért, az egészséges életkörülményekért stb.

     Tévednek azok, akik úgy gondolják, hogy az ember életét két teljesen különálló részre lehet osztani, vagyis testi életre és lelki életre. A kettő teljesen összetartozik, és együttesen jelenti az életet. Túlzásba esnénk mi is, ha pl. vallási szempontból azt mondanók, hogy csak a lelki élet a fontos, és a testi élettel, annak követelményeivel – egészségével és táplálékával – nem is szabad törődnünk. Krisztusnak van mondanivalója a kenyérkérdésben úgy a lelki, mint testi életükre vonatkozólag, mert hiszen testünkkel és lelkünkkel együtt vagyunk az ő tulajdonai.

     2) Ki adja a kenyeret?

Amikor Istenhez imádkozunk a mindennapi kenyérért, akkor ezzel arról teszünk bizonyságot, hogy egyedül teremtő Urunk adhat nekünk mindent szükségleteink megelégítésére. Hitvallási könyvünk tanítása szerint ezzel az imádsággal vallomást teszünk Isten előtt arról, hogy minden jónak egyedüli forrása te vagy, Uram (v. ö. Zsolt 36,10). De ha ennyire Isten a forrása minden jónak és minden áldásnak, ha tőle kapjuk a mindennapi kenyeret, akkor mi a szerepe a munkánknak és igyekezetünknek? Kétségtelen, hogy munka nélkül nincs kenyér, és az emberi munkára szükség van. Hiszen Pál apostol is azt írja, hogy aki nem akar dolgozni, az ne is egyék (2Thessz 3,10). De munkánk nem más, mint drága lehetőség és áldott eszköz, amely alkalmas arra, hogy általa elfogadhassuk Isten ajándékait. Másfelől a munkára való képességet is teremtő Urunktól kaptuk, és ezt nem szabad sohasem elfelejtenünk. Ha pedig valaki túlságosan bízik a saját igyekezetében és munkájának eredményében, az megtapasztalja majd a zsoltáríró tanításának igazságát a saját életének gyakorlati eseményeiben: „Hiába néktek korán felkelnetek, későn feküdnötök, fáradsággal szerzett kenyeret ennetek! Szerelmesének álmában ad eleget” (Zsolt 127,2).

     3) Hogyan lesz miénk a kenyér?

Erre a kérdésre maga az Úri imádság a felelet. Kérni kell. „A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma.” Aki így imádkozik, az elismeri annak szükségét, hogy az élet legdrágább és legfontosabb szükségleteinek megelégítését kérni kell, vagyis imádkozni kell érte. De vajon hogyan is állunk e kérdéssel személy szerint? Hány családnál van még ma is szokásban itt a mi gyülekezetünkben az asztali áldás elmondása? Hányan vesszük komolyan az élet küzdelmei és nehézségei között, hogy kenyérgondjainkat is bizalommal odavigyük Istenhez, a mi mennyei Atyánkhoz? Sok ember imádkozik buzgósággal a mindennapi kenyérért, még- sem nyer meghallgatást. Vajon miért? Azért, mert csak magánk kéri és elfelejtkezik arról, hogy Jézus így tanított imádkozni, add meg nékünk. Jézus arra figyelmeztet minket ezzel, hogy csak akkor nyerünk megelégíttetést, ha nem csak magunkra, hanem másokra is gondolunk. Krisztus tanítványa nem lehet önmagába zárkózó, önző lélek, hanem a közösségért kell munkálkodnia és imádkoznia.

     Aki csak a saját kenyeréért imádkozik, az nem tudja, hogy mit jelent Jézus Krisztus nevében és szellemében élni és cselekedni. Aki tud mindnyájunk kenyeréért imádkozni, az tudatában van annak, hogy valamennyien egy Atyának gyermekei, egy népnek fiai vagyunk és éppen ezért egy kenyérből részesedünk. Az imádkozó ember azért imádkozik nem csak a maga, hanem mások kenyeréért is, mert tudja, hogy ha másnak lesz, akkor neki is lesz megélhetése, testi-lelki eledele.

     Érdemes még azon is elgondolkozni, hogy miért kérjük Istentől a mindennapi kenyeret. Hiszen kérhetnénk egész életünkre minden szükségletünk megelégítését egyszerre. Isten azonban ezzel is alázatosságra és teljes bizalomra akar minket nevelni. Amikor a pusztai vándorlás idején a választott nép nélkülözések közé került, Isten mennyei mannával csillapította éhségüket. Ezt a mennyi mannát úgy kellett naponként összeszedni, mindennap az az napi szükségre valót. Aki pedig mohóságában többet szedett, az mit sem ért vele, mert másnapra megbüszhödött (2Móz 16,20). Így válik semmivé ma is minden bizakodásunk, ha nem Istenre hagyjuk magunkat, megélhetésünket, mindennapi kenyerünket. A mi életünk fenntartásának is nélkülözhetetlen feltétele a kenyér, a testi-lelki eledel. Kérjük hát Istentől ma és életünk minden idején, és megnyerjük szükségleteink megelégítését.

.

 

126. Bűnbánat és megbocsátás

Mt 6,12

Heidelbergi Káté 126. k.

     Az Úri imádság ötödik kérdése belevilágít a keresztyén ember lelki életének legnagyobb mélységeibe. Lelki életünk döntő kérdései ugyanis a bűn és a bűnbocsánat körül mozognak. Éppen ezért azt kell mondanunk, akármilyen különösnek hangzik is, hogy igaz imádság csak ott születik, ahol bűn van, vagyis ahol egy lélek tudatára jut bűnös voltának. Az imádság ebben az értelemben nem más, mint a bűneinktől való szabadulás igyekezete. Ez az igyekezet emberi oldalról a bűnbánat megélésében áll. A bűnöktől csak bűnbocsánat által lehet szabadulni. A bűnbocsánat Isten szabadító tevékenysége, amellyel a bűnös ember lelki válságára megoldást ad. Nem képzelhető el olyan imádság, amelyben ne volna helye a bűnbánat kifejezésének és a bűnbocsánat kérdésének. Így kerül egymással elválaszthatatlan kapcsolatba a keresztyén ember imádságában a bűnbánat és a bűnbocsánat.

     Egy híres evangelizátor egy szolgálata alkalmával kijelentette, hogy ha életének ez volna az utolsó szolgálata, akkor is erről az igéről prédikálna: „Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek.” Ez az igehirdető komolyan megérzett valamit abból az igazságból, hogy az ember lelki életének legdöntőbb kérdése a bűnbocsánat. Isten éppen azáltal készített nékünk üdvösséget, hogy Jézus Krisztusban megbocsátotta bűneinket, és erről nékünk az evangéliumban örvendetes üzenetet adott.

     Az Úri imádságnak ez a kérése arra figyelmeztet, hogy a bűnbocsánatnak van egy olyan feltétele, amit nekünk, bűnös embereknek kell teljesítenünk. Nevezetesen nekünk is meg kell bocsátani mások bűneit. Tulajdonképpen ez nem is a bűnbocsánat feltétele, mert Isten feltétel nélkül, ingyen, kegyelemből adja a bűnbocsánatot. De ha mi nem tudunk másoknak megbocsátani, akkor mi sem tudjuk elfogadni Isten bűnbocsátó kegyelmét a magunk számára.

     Egy misszionárius igehirdetés után az Úri imádságot mondta. Ám amikor addig ért, hogy „Bocsásd meg a mi vétkeinket,” akkor megállt, és nem mondta tovább. Mindenki várta a folytatást, de ő egy kis idő múlva csak ennyit mondott: Ne mondjátok tovább, testvérek! Mert ha tovább mondanátok, olyan feltételt vállalnátok magatokra, amit nehezen tudtok teljesíteni, s így magatok akadályozzátok meg az imádságba foglalt kérésetek teljesítését. Az Úri imádságnak ebben a kérésében találkoznak az én bűneim és a mások bűnei. Amikor bűneim bocsánatáért könyörgök, hitvallási könyvünk tanítása szerint elismerem, hogy magam is szegény bűnös ember vagyok. Sőt, ezzel az imádsággal arról is bizonyságot teszek, hogy folyvást bennem van a gonosz. Ezt az álláspontot egyházi nyelven „eredendő bűnnek” nevezzük. Vagyis a bűn az ember életének nem egy véletlen balesete, időleges eltévelyedése, hanem az emberi élet állandó kísérője, amely el nem hagy minket születésünktől halálunkig, a bölcsőtől a koporsóig.

     Egy természettudós, aki különösen a madarak életével foglalkozott, egyszer az erdő egyik fáján talált egy madárfészket és benne egy élettelen madarat, amely ott ült az immár régen kihűlt tojásokon. Ahogy jobban megfigyelte a kis halott madarat, észrevette, hogy testéből egy hatalmas, hegyes tövis nőtt ki. A fészket ugyanis egy tövises fa ágára építette a kis madár, s amikor ráült a tojásokra, hogy kiköltse a kis fiókákat, a fa ágából kinőtt tövis a fészken keresztül a kis anyamadár testébe hatolt. Lehet, hogy érezte is a fájdalmat, de azért nem repült el a tojásokról, és így a tövis megölte. Ez a szomorú madártörténet egyben a bűnös ember tragédiája is. Úgy benne ülünk a bűn fészkében, hogy mire észrevesszük a veszedelmet, a bűn tövise belenőtt az életünkbe, és vesztünket okozza. A bűn halálos veszedelme ellen csak egy segítség van, a bűnbocsánat. Ezt pedig kérni kell Istentől alázatos szívvel és őszinte bűnbánattal. Menekülni pedig csak akkor tudunk a bűn fészkéből, vagyis bűnbocsánatot csak akkor kérhetünk Istentől, ha fájnak a belénk szúródó tövisek, vagyis ha fájnak bűneink.

     A bűnbocsánat kérdése nemcsak a magunk bűneit, hanem a mások bűneit is elénk hozza. Hogy elfogadhassuk Istentől a bűnbocsánat kegyelmi ajándékát, nekünk is meg kell bocsátanunk mások bűneit. A mások bűnei még sokkal többet ártanak nekünk, mint a magunk bűnei, ha nem tudjuk azokat bűnbocsátó szeretettel elfedezni. Vannak, akik azt mondják, hogy megbocsátanak, csak nem felejtenek. Ismét mások azt mondják, hogy elfelejtik a mások bűneit, bántásait, de meg nem bocsátják. Mindez teljesen egyre megy. Aki megbocsát, az el is felejti a mások bűneit. S aki felejt, az meg is bocsát. Isten erre adott nekünk példát és tanítást is igéjében, amikor azt hirdeti, hogy a tenger mélységeibe vetette bűneinket (Mik 7,19).

     Amerikai bennszülött indiánoknál az a szokás, hogy ha a háborúskodó törzsek békét kötnek, akkor a békesség jeléül elássák a harci bárdot. Megtörténik azonban, hogy a bosszúra szomjas indián törzsfőnök úgy ássa el a harci bárdot, hogy a nyele kilátszódjék a földből. Így akarja biztosítani magát, hogy alkalmas időben könnyen hozzáférhessen a harci szerszámhoz. Isten nem így kötött velünk békességet. Jézus Krisztusban megbékéltette önmagával e világot és benne a bűnös embert. Az én bűneim is Krisztus által, vére hullásáért nyertek bűnbocsánatot a kereszten. Isten ingyen, kegyelemből, atyai irgalmassága szerint cselekedte ezt velünk. Ezt a kegyelmet, Isten bűnbocsátó irgalmasságát azonban a haragtartó, a bosszúálló emberi szív sohasem fogadhatja be, de meg sem értheti. Ezért fontos az Úri imádságban is összekapcsolni az isteni és az emberi bűnbocsánatot. Csak akkor tudhatjuk meg, milyen kegyelmes Istenünk van, ha meg tudunk bocsátani másoknak.

.

 

127. Az Úr szabadítása

Mt 6,13a; 2Krón 20,17a

Heidelbergi Káté 127. k

 

     „Ne vigy minket kísértésbe, de szabadíts meg minket a gonosztól.” Amikor Jézus így tanította imádkozni tanítványait, akkor elsősorban arra akarta őket figyelmeztetni, hogy ne a maguk erejében bizakodjanak, hanem minden veszedelem és a gonosznak minden háborgása idején kérjék az Úr szabadítását. Ősi ellenségünk, a gonosz hatalma ma is harcol ellenünk és minden alkalmat felhasznál, hogy elpusztításunkra törjön. Mi pedig Káténk szavai szerint „magunkban oly gyarlók vagyunk, hogy egy szempillantásig sem állhatunk meg.” Segítséget kell tehát keresnünk, hogy e lelki tusakodásban el ne essünk, hanem szilárdan megállhassunk, és teljes diadalmat nyerjünk. Bajok mindig vannak körülöttünk, amelyek ostromolnak bennünket. E világ tele van ártásunkra munkálkodó veszedelemmel. A gonosz hatalma beférkőzik életünk belső világába, testi kívánságainkkal és bűnös indulatainkkal is kísért minket. Bajok és veszedelmek idején, kísértések és megpróbáltatások között legnagyobb erőforrásunk az a bizonyosság, hogy Isten megszabadít. Megszabadít az Úr, mégpedig mai igénk bizonysága szerint csodálatos módon:

     1) „Nem kell néktek harcolnotok…”

Az Istenben hívő ember egyik legnagyobb öröme az a felismerés, hogy ha az Úr meg akar minket szabadítani, akkor nekünk nem mindig és nem feltétlenül kell harcolni a szabadításért. A felolvasott ószövetségi szöveg egy nagyon régi történelmi eseményt beszél el Jósafát király uralkodása idejéből. Ez a kegyes emlékezetű, bölcs király a Krisztus előtti IX. században uralkodott Júda országában. Különösen arról volt nevezetes, hogy mindig a békességre törekedett. Amikor trónra jutott, éppen háborúban állott Júda országa, és ő ezt a háborút, amit még atyja kezdett, vérontás nélkül fejezte be népe javára. Ebben a bibliai részben arról van szó, hogy egy alkalommal a szomszéd népek szövetséget kötöttek Júda ellen, s ugyancsak készültek a döntő harcra, hogy elpusztítsák. Jósafát akkor imádságban fordult Istenhez, és kérte igazságos ítéletét az ellenséges érzületű népekkel szemben.

     „Jósafát,” ez a régi héber név, a mi nyelvünkön annyit jelent, mint „Az Úr ítél.” Isten valóban ítélt Jósafát által, mert sikerült Júdát véráldozat nélkül győzelemre vezetnie az álnok szomszédokkal szemben. Jósafát nagy keserűséggel jegyezte meg imádságában, hogy ezek a szomszéd népek tulajdonképpen Izrael fiainak köszönhetik létüket, mert volt idő, mikor kiirthatták volna őket a föld színéről, de bántatlanul maradtak, most pedig azzal fizetnek, hogy ki akarják űzni Izrael népét ősi örökségéből. Ezekre a keserű gondolatokra felel az Úr Jahaziél próféta szavával. „Jahaziél” neve azt jelenti, „Isten lát.” Valóban vigasztalást jelentettek ezek a szavak a nép minden fiának, hogy tudhatták abban a helyzetben, Isten látta és ezzel vigasztalta őket: „Nem kell néktek harcolnotok, csak álljatok veszteg és lássátok az Úrnak szabadítását rajtatok.” Ez a vigasztalás ma is készen van mindazok számára, akik próbák és kísértések között élnek. Az Úr bizonyosan közel jön segítségével éppen akkor, amikor arra a legnagyobb szükség van.

     2) Ennek a vigasztaló igének második része ezt hirdeti a szabadulást váróknak, hogy „álljatok veszteg.” Meg kell állapítanunk, hogy ezek a szavak nem tétlenségre csábítanak, hanem inkább kitartásra buzdítanak. Veszedelemben, harcok között megállani, ehhez sok-sok tűrő erő és edzettség szükséges. A magyar példaszó szerint nem az a legény, aki adja, hanem aki állja. Aki megáll, az megmarad életre, aki elesik, az a pusztulás martaléka lesz. Az egészséges, erős idegzetű ember bátran megáll a hegyorom tetején, és félelem nélkül tekint alá a mélységbe. Van azonban olyan ember is, aki a sima térségen, az egyenes úton is szédülést érez. A szédülés mindig valami betegségnek, gyöngeségnek a jele. A beteg ember nem tud megállni a lábán, és néha súlyos, hosszú szenvedés után újra kell megtanulnia járni a lábadozó betegnek. Az Istenben való hit mindig erőt és gyógyulást ad. Ezért biztatja Pál apostol a korinthusi gyülekezet tagjait ezekkel a szavakkal: „álljatok meg a hitben, legyetek férfiak, legyetek erősek” (1Kor 16,13).

     3) Mai igénk harmadik üzenete így szól hozzánk, „lássátok meg az Urnak szabadítását.” Az Úr szabadítása tehát akkor lesz teljes, ha azt meglátjuk, észrevesszük. Ezt azért kell hangsúlyoznunk, mert igen sokszor mintha behunyt szemmel járnánk. E világban élünk, mely tele van Isten áldásainak csodálatos jeleivel, de nem látunk semmit. Az Úr kezében tartja e világ sorsát és vezeti, irányítja népek életét. Mi pedig mégis sokszor úgy vagyunk, mintha nem volna szemünk az Úr nyilvánvaló csodái és a mi életünkben megmutatkozó cselekedeteinek meglátására. Vakságunkban bizony sokszor elfeledkezünk arról, hogy e világnak Isten az Ura és Királya. Ámde Isten olykor megnyitja szemünket és nyilvánvaló tényekkel, csodákkal szemlélteti hatalmát. Látjuk-e hát Testvéreim, hogy Isten valóban elhozza szabadítását? Megszabadítja lelkünket is sok veszedelemből, csak az a fontos, hogy meglássuk szabadítását. Nyissuk meg hát szemünket, és figyeljünk az Isten csodadolgaira! Ha nyitott szemű emberek leszünk, feltárul előttünk is az Úr csodáinak sokasága. Igénk azt is hangsúlyozza, hogy az Úr szabadítását „rajtatok” kell meglátni. Tudjuk-e, hogy ez a szó éppen miránk vonatkozik? Nem csak úgy nagy általánosságban akarja nyújtani Isten a szabadítását, hanem éppen minket akar megmenteni a nagy nyomorúságból. Igénk legdrágább vigasztalása tehát az, hogy Istennek személyes gondja van ránk. Ismeri személyes nyomorúságunkat, szenvedésünket, tudja mire van szükségünk, és felénk nyújtja alkalmas időben segítő atyai kezét. Atyánk az Isten. Mi pedig gyermekei vagyunk, akiket személyesen ismer és szeretetével körülvesz.

     Ne féljünk hát nyomorúság idején, ha veszedelem környékez, hanem nyissuk meg szemünket és lássuk meg, hogy az Úr megszabadít a legnagyobb nyomorúságból is, a bűn rabságából. Őbenne bízzunk mindnyájan. Ő a Szabadítónk a Jézus Krisztus által.

.

 

128. Isten a mi Királyunk!

Mt 6,13b

Heidelbergi Káté 128. k.

     Jézus saját élete példaadásával tett bizonyságot arról, hogy e világban minden Istené. Saját életét is Isten tulajdonának tekintette, s amikor eljött az idő, hogy a mennyei Atya ezt az életet áldozatul kérte, Jézus zúgolódás nélkül engedelmeskedett. Tudta, hogy Isten szabadon rendelkezik földi életével, mert ő az élet Ura. Istenben hinni, hozzá ragaszkodni, ma is annyit jelent, mint feltétel nélkül elismerni magunk felett az ő uralkodói hatalmát. Ezt ismerte el Jézus is, amikor az Úri imádságban így tanította övéit imádkozni: „Tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség.” Hitvallási könyvünk útmutatása nyomán próbáljuk most közelebbről is megérteni az Úri imádságnak ezt a tételét.

     1) „Tiéd az ország.”

A régiek felfogása szerint az ország az uralkodó tulajdona volt, ámbár ugyanakkor minden benne élő állampolgárnak, a haza minden hű fiának otthona. Ha Isten a mi királyunk, akkor földi hazánk is az ő tulajdona, és én magam is – hazámmal együtt – az övé vagyok. Amikor tehát elmondom az Úri imádságot, ezzel a mindennapi imádsággal bizonyságot teszek arról, hogy életem nem a magamé, hanem Istené. De Istené az is mind, amit e földön a magaménak mondhatok. Istené a hazám, a vagyonom, a becsületem. Ez a szó: „ország,” a Biblia eredeti szövegében ezt jelenti, hogy „királyság,” „királyi méltóság.” Ha tehát igénk ezt mondja, „tied az ország,” ez annyit jelent, hogy e világon egyedül Istené a királyi méltóság, az uralkodói jog. A királyi méltóság azonban nemcsak uralkodói jogokat jelent, hanem a gondoskodó szeretet kötelezettségét is. Az igazi uralkodó ugyanis népének szerető atyja. Ha tudjuk, hogy Atyánk szeret, mitől félhetünk? Pál apostol szavaival: „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?” (Róm 8,31).

     A második világháború idején történt. Egy társaságban valaki megemlítette azt a lehetőséget, hogy a mi hazánk is rövidesen harctérré változhat. A szemekben ott élt a rémület fénye. Mi lesz velünk? Hogyan éljük át a ránk váró borzalmakat? S ekkor megszólalt egy hívő lelkű, fiatal leány: „Isten akkor is Atyánk marad.” A hívő embernek ez a legnagyobb vigasztalása minden időben. Aki ennek a világnak Ura, nekünk szerető, gondviselő édesatyánk és az is marad minden nyomorúságunkban!

     2) „…a hatalom…”

Hatalom nélkül nincs ország, nincsen állami élet. Szétesik és összeomlik minden olyan államnak nevezett alakulat, melynek nincsen elég hatalma, hogy megvédelmezze önmagát. Ez a hatalom természetesen nemcsak fegyvereket jelent, hanem erkölcsi erőt is, amely nélkül a legteljesebb fegyveres felkészültség is hatástalan marad. Csakis az lehet enyém az életben, amit meg is tudok tartani, aminek a megvédelmezésére van elég tehetségem. Hatalommal bírni annyit jelent, mint képesnek lenni megtenni mindazt, ami akaratunkkal megegyezik. Ha ebből a szempontból nézzük hatalmunkat, szomorúan kell megállapítanunk, hogy erőnk csekély, és hatalmunk nagyon is korlátozott. Vajon megtehetjük-e mindazt, amit akarunk? Ha csak a saját erőnkre támaszkodunk, bizony nem. De ismerjük-e Pál apostol bizonyságtételét? „Mindenre van erőm a Krisztus által, aki engem megerősít” (Fil 4,13). Igen, Krisztus megerősíthet minket, mert neki van hatalma erre. Nekünk is lehet mindenre erőnk és hatalmunk, ha őrá támaszkodunk.

     Ez a szó: „hatalom,” a Szentírás eredeti nyelvén azt is jelenti, hogy „gyógyító erő” [Isteni erővel végbevitt csoda, mely minden meglévő megváltoztatására képes. E hatalomnak az ember számára oly fontos gyógyítás csak kicsiny része, leszűkítése. FF] Emlékeztessen ez minket arra, hogy ha Istené a hatalom úgy a mennyben, mint a földön, akkor egyedül csak ő gyógyíthatja meg minden betegségünket, mert nála van az egyetlen hatásos gyógyszer. Ő a legfőbb orvosa életünknek, és ha megpróbáltatások érnek bennünket, ha fájdalmak emésztik testünket, nála találhatunk gyógyító orvosságot. Hozzá teljes bizalommal fordulhatunk, mert – amint hitvallási könyvünk mondja – ő a mi királyunk és mindenekfelett hatalommal bíró Felség, aki nekünk minden jót meg akar adni és meg is ad az ő kegyelméből.

     3) „…és a dicsőség…”

Minden uralkodónak vágya a dicsőség. Dicsőséget akar szerezni önmagának, mert ebből dicsőség áramlik népére is. Ez a szó: „dicsőség,”a Szentírás eredeti szövegében annyit is jelent, mint „tekintély.” Saját tapasztalatunkból is tudhatjuk, hogy tekintély nélkül nem lehet e világon az emberek között semmiféle társas vagy közösségi élet. Kell, hogy legyenek emberek közöttünk, akik úgy élnek és úgy munkálkodnak, mint a tekintély hordozói. Mit ér azonban, ha az emberi tekintélyre támaszkodunk? Minden emberi tekintély egyszer összeomlik és semmivé lesz. Csak idő kérdése, hogy meddig tart egy emberi tekintély ideje. Nekünk nagyobb tekintélyt kell keresnünk. Krisztus arról tesz tanúbizonyságot az Úri imádságban, hogy Istené a dicsőség, tehát az egyetlen igazi tekintély mennyen és földön. A szuverén Isten tekintélye pedig soha össze nem omlik, mert hatalmát nem kezdheti ki az idő vasfoga. Erre az egyetlen isteni tekintélyre szüksége van mindenkinek, mert ez adja nekünk a földi küzdelmek során a szükséges biztonságérzetet.

     Tudnunk kell azt is, hogy ez a tekintély – miként minden tekintély e földön – nem lehet csupán külső dísz. Ha a földi királynak csak azért volna tekintélye, mert szép ruhába öltözik, vagy díszes koronát visel, bizony nem sokat érne vele. Az uralkodó igazi dicsősége, ha népének fiai engedelmeskednek neki.

     Amikor Krisztus királyi hatalommal bevonult Jeruzsálembe, a tanítványok hűséggel engedelmeskedtek néki. Még akkor is, amikor azt parancsolta, hogy hozzanak neki egy nőstény szamarat, és azt mondta, hogy ha valaki kérdezi, hová viszik azt, így feleljenek: „Az Úrnak van szüksége rá” (Mt 21,3). Így beszél az, akinek valóban van tekintélye. Krisztus ma is kér tőlünk sok mindent, amire szüksége van. Kéri munkaidőnket, egészségünket, filléreinket. Sőt egészen bizonyosan kéri egész életünket. Akkor mutatjuk meg igazán, hogy Jézus Krisztusnak, a mi Királyunknak tekintélye van előttünk, ha tudunk neki engedelmeskedni és ezzel dicsőítjük nevét.

.

 

129. Ámen!

2Kor 1,20

Heidelbergi Káté 129. k.

     Könyörgéseinket ezzel a szóval szoktuk befejezni: „Ámen!” Ezzel a szóval és ennek magyarázatával fejezi be Káténk is az Úri imádságról szóló fejezetét, és ezzel együtt egész kérdéssorozatát. E szónak olyan a szerepe az imádság befejezésénél, mint a pontnak a mondat végén. A mondat befejezését különböző írásjelek jelzik. Felkiáltójel, kérdőjel, pont stb., a szerint, hogy mi a mondat tartalma. Pontot az ún. kijelentő mondat végére teszünk, amelyben valamit kijelentünk, állítunk, vagyis igaznak tartunk. A pont tehát megerősítése annak, hogy igazat mondunk. Ilyen megerősítése a mi imádságunknak az „ámen.” Megerősítése annak, hogy amit imádságainkban kérünk, azt valóban Istentől kérjük, és annak megvalósítását is tőle várjuk. Hozzátesszük ugyan minden imádságunkhoz a befejező szót, de könyörgésünk akkor lesz igazi imádság, ha arra maga Isten mondja rá az áment azzal, hogy felel imádságunkra és teljesíti kéréseinket. Erről beszél felolvasott alapigénk is, midőn így fogalmaz az apostol: „Isten valamennyi ígérete őbenne lett igenné és őbenne lett ámenné az Isten dicsőségére mi általunk.”Ez az ige először is arra tanít, hogy Isten ígéretei

     1) valósággá lesznek

Igenné és ámenné lesz Isten valamennyi ígérete. Az „igen” szó a megvalósulás igényét fejezi ki. Isten valamennyi ígérete követeli a megvalósulást. Az „ámen” szó pedig a megvalósulás bizonyosságát jelenti. Isten valamennyi ígérete azért hordja magában a megvalósulás igényét, mert minden szava igaz és valóságos. Igaz minden, ami Isten mond, s beszéde távol áll a hazugságtól. Az ember szájában annyi az álnokság és a hazugság, hogy sosem lehetünk biztosak, mikor mond valaki igazat, de Isten beszéde mindig igaz, s az ő szájában álnokság nem található. Hogy pedig Isten szava valóságos is, ez azt jelenti, hogy amit mond, az nem csupán üres szó, nem üres képzelődés, hanem valóság.

     Éppen ezért Isten igéje magában hordja a megvalósulás bizonyosságát is. Az igére Isten mondja reá az áment. Amire pedig Isten egyszer áment mond, azt többé vissza nem vonja, mert hűséges beszédében és cselekedetében egyaránt. Sok ember olyan természetű, hogy nem lehet a beszédére építeni, mert sohasem lehet tudni, hogy mikor bánja meg, amit mond, és mikor vonja vissza valamely kijelentését. Istennél ilyen elő nem fordulhat. Az ő kijelentése bizonyos, ígéreteiben változhatatlan valóságos. Fogadjuk kételkedés nélkül, amit mond nekünk.

     2) Igénkből azt is meg kell tanulnunk, hogy Isten ígéretei Krisztusban valósulnak meg. Mindaz, amit Isten mondott, benne lett igenné és benne lett ámenné. Krisztusban teljesedetek be a prófétai ígéretek, amelyek az eljövendő Messiásról jövendőt mondtak. Krisztusban lett valósággá az a sok imádság és forró vágyakozás, amellyel a bűnös embervilág szabadulni szeretett volna a Sátán hatalmától. Krisztusban lesznek valósággá szívünk legszentebb óhajtásai is, és Krisztusban valósulhatnak meg azok az ígéretek is, amelyeket Isten éppen személyes életünk vonatkozásában rendelt igéjében.

     Mindnyájunk életében sok a teljesítetlen ígéret és a meg nem valósult álom. Ha pedig figyelmesen szemléljük a körülöttünk zajló világot, azt is megállapíthatjuk, hogy sok a megoldatlan kérdés minden területen. Vajon miért van ez így? Ha sok a teljesítetlen ígéret e világon és kevés az előhaladás az égető kérdések megoldása felé, ennek csak egyetlen magyarázata lehet. Az, hogy az ember Krisztus nélkül keresi a megoldásokat. Ha sok ember vágyakozik a békesség után, és mégis tele van ez a világ háborúsággal, s ha szomjúhozza a szeretetet, és mégis oly sok a gyűlölet közöttünk, ennek is csak az lehet a magyarázata, hogy Krisztus nélkül próbál ez a világ békességet teremteni, Krisztus nélkül próbál szeretetet plántálni a szívekbe, pedig ez csak sikertelen próbálkozás lehet. Ez a világ csakis Krisztusban és Krisztus által találhat békességet és benne ismerheti meg az igazi szeretetet.

     3) Végül igénk arra is tanít, hogy Isten ígéretei általunk nyernek megvalósulást. Péter apostol emlékezetes pünkösdi prédikációjában ezeket mondotta: „Néktek lett az ígéret és a ti gyermekeiteknek” (ApCsel 2,39). Isten nekünk adta az ígéreteket és hozzánk szólott igéjében. Nélkülünk tehát nem is valósulhatnak meg ezek az ígéretek. Tudnunk kell, hogy nélkülünk nincs megvalósulás. Istennek ugyan hatalma volna arra, hogy nélkülünk rendezze be ezt a világot, de fel akarja használni életünket is. Azt akarja, hogy munkatársai legyünk. Az öntudatos munkásember tudja, hogy a legragyogóbb mérnöki terv sem valósulhatna meg az ő közreműködése nélkül. Isten tervei és gondolatai is általunk valósulnak meg ezen a földön. Nem mondhatjuk tehát, hogy semmi közünk Istenhez és az ő terveihez. Ezek csak akkor valósulhatnak meg és akkor teljesülhetnek, ha alázatos eszközül odaadjuk magunkat Istennek az ő tervei szolgálatára.

     Isten ígéretei tehát valósággá lesznek a Krisztusban és miáltalunk. Mindez pedig igénk tanítása szerint Isten dicsőségére történik. Az is, ami eddigi életünk folyamán Isten ígéreteiből megvalósult, Isten dicsőségére történt. Csak az a kérdés, hogy tudunk-e munkatársa lenni Istennek az ő ígéretei megvalósulásában. Legyen hát olyan minden imádságunk és minden cselekedetünk, hogy arra maga Isten mondja rá az áment.