Ökumené

Jézus mondja: „…hogy mindnyájan eggyé legyenek…” (János 17,11).

.

Az ökumenikus mozgalom kezdetei a missziói mozgalmakban gyökereznek. Az 1800-as évek közepétől protestáns talajon kezdték felismerni annak a felelősségét, hogy a Krisztus istenségét és feltámadását valló közösségek egysége az Egyház Urától származó igény. Lényegében ettől számítható a keresztyének egységéért való felekezetközi találkozásoknak és a közös imádkozásnak az ideje. 1846-ban mintegy félszáz felekezet részvételével Londonban konferenciát tartottak, amely megfogalmazta, hogy a keresztyén közösségek az év első felében imádkozzanak az egyház egységéért. Szükséges volt azonban teológiailag is tisztázni az egységtörekvések gyökereit. Ám ez nem ment egyik napról a másikra, hanem el kellett telni néhány évtizednek, hogy az egymással szembeni bizalmatlanság is valamelyest szűnjön. Igazából a protestáns misszionáriusok ismerték fel először, hogy mekkora veszteség is a keresztyén bizonyságtétel hitelessége szempontjából az egyház szétszakadozottsága. A XIX. sz. folyamán a misszió kérdésének teológiai tisztázódását két irány határozta meg. Az egyik a német pietizmus, a másik pedig az angolszász kultúrpropaganda. A pietizmus lelkeket akart megnyerni Krisztusnak, az angolszász kulturális expanzió pedig az egyházat a megosztottság figyelmen kívül hagyásával egységes közösségnek, a Krisztus testnek (Corpus Christianum) tekintette. E két szellemi irányzat találkozása formálta az ökumenikus mozgalom kialakulását. John Mott 1900-ban a Keresztyén Diákszövetség (World’s Student Christian Federation) keretein belül integrálta e két irányzatot, megfogalmazva azt, hogy a nem keresztyén világ is kész arra, hogy befogadja az evangéliumot. Mottnak ez a tevékenysége hívta létre 1910-ben az Edinburghi Világmissziói Konferenciát, amely sajátosan protestáns részt-vevőkkel megrendezett tanácskozás volt. A konferencia a mintegy másfélszáz protestáns missziói társaság több mint ezer résztvevőjével fel tudta mutatni azokat a közös szálakat, amelyek a keresztyéneket a sokszínűség ellenére is összekötik egymással. Ez volt az első, olyan szervezett formában is létrejött és maradandó értékeket megfogalmazó összejövetel, amely sok keresztyén egyház képviseletében kimondta a hívők egységének fontosságát. Ezzel a konferenciával nem-csak az egységtörekvés igénye vált hangsúlyossá, hanem irányát vette a közös szálak keresésének a teológiai tisztázódás is.

Gyülekezeteink többségében a keresztyén egységnek ezt a megnyilvánulását többnyire örömmel és várakozással fogadják. Vannak, akik őszintén keresik a közös értékeket, de vannak, akik önazonosságukat feladva, az „úgyis egy Istenünk van” jól hangzó, de felületes és megtévesztő jelszava alatt készülnek a találkozásokra. Vannak olyan keresztyén közösségek is, amelyek azért zárkóznak el a másik felekezethez való közeledéstől, mert azt tartják, hogy az ő közösségükben Krisztus amúgy is teljességgel jelen van, nincs tehát szükség az ökumenikus kapcsolatok ápolására. Ez a hívő arrogancia szánalmas lelki sivárságról árulkodik. Fontos látni, az ökumenikus gondolkodásban is érvényes, hogy a jó szomszédság alapja a kerítés. Fontos megtanulom tisztelni a másik egyház értékeit, ugyancsak lényeges, hogy be tudjam határolni, hogy Isten teljességéből a mi egyházunk milyen értékeket fogalmazott meg és tett magáévá. De a saját felekezetünk értékeit is jobban látjuk, ha figyelembe vesszük, hogy milyen a többi egyház teológiai gondolkodása azokról a kérdésekről. A „kerítés” tehát azt jelenti, hogy nem kell összemosni a tanbeli különbségeket, de meg lehet találni azokat a közös hitvallásos értékeket, amelyeket az egyes résztvevő egyházak maguk is képviselnek. Nem áruljuk el saját felekezetünket, ha a közösen járható utakon másokkal imádkozva együtt haladunk: felekezeti hűséggel és ökumenikus nyitottsággal.

Imahét-RoermondAz imádság mindig jó hatással van az emberre, mert összekötve érzi magát a minden kapcsolatok ősforrásával: Istennel. Aki más felekezetű keresztyén testvérével az imádkozás által keresni igyekezik a közös szálakat, az a hétköznapi életben is könnyebben szót ért az embertársával egy sokféle véleménnyel teljes sokszínű világban. Olyanok vagyunk, amilyen az imaéletünk, az Istennel való kapcsolatunk. Jó dolog egymást nemcsak az utcáról ismerni vagy az otthonunkban, ha-nem jó dolog ismerni egymást a templomból is. Ez a fajta ismeret egészen más minőségű, mint akármi más. Az imádság által összekötve érezzük egymást az Isten előtti meghódolásban és egy-más sorsának a hordozásában.

A hollandiai Roermond városka temetőjében van egy különleges sír, mely szépen kifejezi a felekezeti összetartozandóság gondolatát. A sír egy házaspáré – egyikük református, másikuk római katolikus volt –, a XIX. században éltek, de haláluk után nem temetkezhettek hitvallásuktól eltérő felekezetű temetőbe. Felekezeti megoszlás szerint két temető van egymás szomszédságában, elválasztva egy kőkerítéssel. A házaspár egymás mellett vásárolt egy-egy sírhelyet, a kerítés egyik és másik oldalán. A két teljesen egyforma síremlék pedig a kerítés fölött átnyúló két, egymásba fonódó kezet ábrázol, kinyilvánítván, hogy ők mindenek ellenére együvé tartoznak halálukban is. Ha kezünk imádkozó kéz, akkor bizonyára tudunk református önazonosságunk megőrzésével testvérkezet nyújtani egymásnak – halálunkon innen is.

Dr. Fodor Ferenc

Share on FacebookTweet about this on TwitterShare on Google+Email this to someone