A Sárospataki Református Egyházközség Nőszövetsége 1900-ban alakult, majd a század derekán több évtizedes szünet után 1995-ben szerveződött újjá. Dr. Kántor Irén  volt a vezetője akkor, utána Mátyás Lászlóné Dr. Polányi Mária, majd Ujlaki Csabáné következett, őutána pedig Sipos Istvánné, akit 2014-től Rusznák Józsefné váltott fel. 2017. márciusától pedig Dr. Fodorné Dr. Nagy Sarolta. A Nőszövetség munkáját az elnök adminisztrálja. Havonta két ízben, vagy szükség szerint találkoznak. Jó közösséget alkotnak, egymást számon tartják, segítik, egymás örömében és bánatában osztoznak. A gyülekezet teherhordozó közössége, amely kiveszi részét minden gyülekezeti feladatból, azon felül önálló programokat is szervez. Az a lelki erőforrás, amelyet a nőszövetségi találkozásokban kapnak, a családjaiknak is támaszul szolgál. A foglalkozásokon elhangzó beszélgetések, előadások, tanácsok tovább gyűrűznek családtagjaikig, szemléletet formáló véleménnyé válnak tágabb körökben. Így lehet jelentősége azoknak a gondolatoknak, amelyek egy-egy jeles naphoz kötődnek, s meg is jelentek egy-egy hivatalos lapban: „A halottak napja református szemmel,” „Karácsonyi képeslap,”  (lásd itt, a „Böjti tanácsok” írást ld. a Tudja-e? rovatban  Böjtről menüpont alatt).

A presbitérium mellett biztosan lehet számítani rájuk. Részt vállalnak szeretetvendégségek szervezésében és gyülekezeti ünnepségek lebonyolításában (pl. lelkészbeiktatás, a teológiai tanárok tanácskozása, evangélizáció, egyházlátogatás, konfirmált fiatalok vendégül látása stb.).

Nagy ünnepek előtt látogatást tesznek a gyülekezet asszonyai az erdőbényei Református Szeretetotthonban. az Otthon idős gondozottait látogatják meg, ajándékcsomagot készítenek számukra, verssel, énekkel, igével köszöntik őket.

A Nőszövetség bekapcsolódik minden évben a március elején tartott női világ-imanapba. Tea mellett, ökumenikus nyitottsággal, kb. 30 fő részvételével.

A Nőszövetség részt vett a 2013. október 5-én tartott országos ökumenikus női konferencián Hernádnémetiben, ahol a Nőszövetség akkori lelkészi vezetője tartott előadást. (Lásd csatolva!) Előadásáról az országos református és evangélikus újságok is tudósítottak, valamint részleteket közölt az Országos Református Nőszövetség Értesítője.

Az asszonyok a gyülekezet imádkozó tagjai, rendszeresen tartott imaórákon emlékeznek meg a gyászolókról, a keresztelő családokról és az ifjú házasokról. Lelki oszlopok, akik imádságaikkal segítenek az egyház közösségének megtartásában.

A Nőszövetség patronál rászorulókat lehetőségeihez mérten (pl. kárpátaljai rászoruló diákokat segített tartós élelmiszerrel, valamint a gyermekek karácsonyához járul hozzá, teljesebbé téve ez által a gyermekek karácsonyát).

A Nőszövetség tervei között szerepel sárospataki receptek gyűjtése és lehetőség szerinti kiadása.

Felvettük a kapcsolatot az Országos Csipkeverő Egyesülettel, amely meghívásunkra idén Sárospatakon tartotta évi rendes, egyhetes táborát.

Korukat meghazudtoló erővel és odaadással szolgálják a gyülekezet közösségét. Imádkozunk, hogy fogyatkozó soraikban legyenek fiatalok, akik helyükre állnak, és hanyatló erejüket mások ereje pótolja.

Sárospatak nagyasszonyának Lorántffy Zsuzsannának lelki gyermekei, akik hitükkel és cselekvő odaadásukkal igyekeznek a gyülekezet és a város javára szolgálni.

 

Karácsonyi képeslap

Megjelent a Református Nőszövetség országos értesítőjében, 2013. december

Kiadja: Református Zsinati Iroda, Bp.

Karácsonyi jókívánságainkat egyre inkább e-mailen, telefonon vagy skype-on közöljük. A képeslap kezd kimenni a divatból, pedig sajátos hangulatot áraszt. Ki lehet tenni jól látható helyre, hogy valahányszor rápillantunk, emlékeztessen arra, hogy valaki szeret. Ilyen képeslapként fogadja kedves Testvérem az országos Nőszövetség karácsonyi köszöntését az alábbi képpel, Rembrandt: „A pásztorok imádása.” Ha rápillant, jusson eszébe, hogy Valaki szereti Önt, és ez a szeretet összekapcsolja mindazokkal, akik az Övéi.

 Rembrandt

Rembrandt, a németalföldi „kálvinista” festőóriás 1646-ban festette, néhány évvel azután, hogy három gyermekét és feleségét elvesztette. Egyetlen fiacskája, Titus érte meg a felnőttkort. Feleségével mindössze nyolc évnyi közös út adatott, az is át- meg átszántva a halállal. A kép születéséről így vall: „Saskia halála után kezdtem ráébredni, hogy sem a mi büszke hollandus világunkban, sem egyáltalán a világban, […] rejlik a megtartó erő, hanem egyes-egyedül az igazán megújult, megtért lelkek közösségében. Ezért kezdtem Jézus szüleit, vagyis az ő hármas együttesüket ábrázolni. A születéstörténet számomra nem az itáliai mesterek érzelmes beállítása, hanem egynéhány ember mély, belső összetartozása. A meghitt félhomály, a belülről kibontakozó és szétáradó világosság, az egyszerű taglejtések mind-mind ezt kívánják megpecsételni.”[1]

Első pillantásunk akarva-akaratlan a gyermek Jézusra tapad, akinek ragyogó fénye úgy vonz, mint a mágnes. „A világosság a sötétségben fénylik…” (Jn 1,5) – hirdeti ecsettel az igét Rembrandt. Ő maga a világ világossága, belőle árad fény a sötét világra. Karácsonyhoz hozzátartozik a fény: ünnepi kivilágítások, csillagszóró, gyertya, amelyek tudva-tudatlanul arra utalnak, hogy a világosság győzött a sötétség felett.

Mögötte: Mária. Karácsony mindig két személy egymáshoz való mély, belső kapcsolódása: Jézusé és az őt befogadó emberé. Ahogyan Jézus igent mondott Máriára, és Mária alázatosan igent mondott Jézusra. Az angyal szavára fogant; és méhébe fogadta Jézust.

József az édesanya és a gyermek fölé magasodik úgy, ahogy a sátor szokta oltalma alá vonni a védelmére vágyókat. Férfiúi jelenléte biztonságot jelent a törékeny asszonynak és a gyermeknek. Itt kissé háttérben marad – mint az evangéliumokban -, de máskor ő az angyal által megszólítható, vezethető, feladattal terhelhető fél (Mt 2,13-15; Mt 2,19-23). Egyikük szerepe sem alávalóbb a másiknál. Így teljes a család.

A kép középpontját a család jelenti, ahová Jézus érkezett. Az ünnep magva a család. A családi meghitt, boldog karácsonyok emléke egész életre szólóan bevésődik emlékezetünkbe. Hiánya egy életen át elkísér. Otthon, a karácsonyfa mellett olvasott ige, a csillagszóró mellett énekelt karácsonyi ének és az imádság pótolhatatlan élményt nyújt gyermeknek és felnőttnek egyaránt. Rembrandt azonban nem teszi a boldogság végső forrásává a családot. Túlmutat rajta a lelki közösségig, ami a pásztorokban testesül meg. Hogyan is mondta a fenti idézetben? „…a megtartó erő […] egyes-egyedül az igazán megújult, megtért lelkek közösségében” rejlik. Tehát létezik egy olyan lelki közösség, amelyet Jézus vonz maga köré, amely pótolhatja a családot, és ez a gyülekezet!

A pásztorok „gyülekezetében” látható egy öregember, aki lámpát tart kezében. Őrálló. Talán az előző nemzedékek sorát sűríti magába. Azokat a prófétákat és bölcs öregeket, akik reménykedve várták a Messiást. Szavaik életben tartották a reménységet. Fényük csak szövétnek volt, de elegendő arra, hogy a korszakok sötét útvesztőiben ne tévelyedjenek el a rájuk bízottak. Fényük azonban már helyet ad a ragyogóbb fénynek. Ilyen lámpás-emberek lehetnek a bölcs öregek, a jó tanítók, a nagyszülők és kegyes életű családi ősök is.

Az emberek arcát az a fény világítja meg, amely Jézusból árad. Ez tükröződik vissza a körülötte lévő emberek arcán, hiszen ez az, ami „…megvilágosít minden embert” (Jn 1,9). Minél közelebb lép hozzá valaki, annál jobban ragyog fel rajta a krisztusi világosság, annál teljesebb lesz benne az élet.

Jobbra, a kép alsó sarkából előbukkan egy kisfiú, aki a kutyájával játszik. A gyermekek általában szeretik az állatokat, a kisfiúk különösen a kutyákat. Nagyjából a gyermek Jézus és édesanyja magasságában helyezkedik el. Rembrandt talán saját kisfiát festette oda, aki a kép születésekor öt éves volt. Jézus a gyermekekhez is jött, a játékaik világába. Gyermekként a gyermekeké is lett. Küldetését nem átallja gyermekek játékához hasonlítani (Mt 11,17). De értelmét vesztett lesz a karácsonyunk, ha Jézusra csak mint gyermekre emlékezünk. A gyermekek sem csak gyenge gyermeket akarnak látni Jézusban, hanem erős felsőbbrendű hatalmasságot is, akire számíthatnak!

Az, hogy a kutya a képre kerül, nem lehet véletlen. Véletlenül nem fest a festő – legfeljebb intuíciókra hagyatkozva. Éppen egy kutyáról más összefüggésben írja Rembrandt, hogy „ahol az emberek összefognak, ott az állatok is felfigyelnek, nem lehetnek közömbösek”[2], vagyis ott megjelennek az állatok is. A kutyát megvetett, tisztátalan állatnak tekintették. S éppen egy kutya jön! Jöhet, a tisztátalan is Jézushoz, mert az istállóban nincs palotaőrség, nincs sorompó, ott nem szednek belépődíjat. A kegyelem mindenkié. Az istállóba mindenki jöhet. Krisztus mindenkié.

A képen látható egy másik gyermek is, akit egy asszony emel föl, hogy lássa az újszülöttet. Kilenc felnőtt között három gyermek….(!) A karácsony a gyermekeké és a gyermek-lelkületűeké. A karácsony akkor teljesebb, ha a karácsonyfa alatt gyermekhang is hallatszik, s még inkább, ha gyermekzsibongás! Legyenek együtt a nemzedékek: a gyermekek, a szülők és az öregek! Örömük így teljesebb lehet.

A képet gyakran megcsonkítva mutatják, a felső részét levágják. Karácsonyainknak és ünnepeinknek csak az emberi-földi megjelenítése érdekli a tömegeket, az, ami látható az ünnepből. Pedig a lényeg a sötétben bontakozik ki, a kép felső részén! A gyermek-Jézussal szemben, fönt a gerendázatból kereszt rajzolódik ki.[3] Erre a hivatalos képelemzés mutat rá. Jézus születésétől kezdve a kereszt felé néz! A keresztre tekintettel vállalta a testté lételt. A karácsonyi Gyermekre már születésekor rávetül nagypéntek árnyéka.

A kép hátterében kirajzolódó nagy „folt” túlzottan szem előtt van ahhoz, hogy ne tulajdonítsunk neki jelentőséget. Ez valami rejtély, titok, „üresség.” Talán a húsvéti üres sír?! Köldök formájú. Ezékiel próféta szerint Jeruzsálem a föld köldöke (Ez 5,5; 38,12), a föld kozmikus közepe, ahol összekapcsolódik a menny és a föld. A mai napig látható Jeruzsálemben a Sír-templomban a „föld köldökének” kehellyel jelölt pontja, az omphalos-kő. A köldök a titokzatos láthatatlan és a látható világ találkozási pontja. Rembrandt festményén a „köldök” X-alakú gerendázat közepén látható. Görögül a „XP” Krisztus monogramja. A „föld köldöke” a világmindenség közepe, „nem itt vagy amott” (vö.: Jn 4,21!) földrajzi hely, hanem a feltámadott Krisztus, akin keresztül a menny megtartó, éltető ereje a világba jött. Az ő monogramjának közepébe kerül a „föld köldöke”-szimbólum. Jeruzsálemben a „Szent sír” templomban van az a hely, ahol Jézust eltemették, s ahonnan feltámadt. Így teljes a megváltás. Ahol karácsonyról és nagypéntekről megemlékezünk, lehetetlen, hogy elfelejtkezzünk a húsvétról, a feltámadásról! A jászol, a nagypénteki kereszt és az üres sír motívum egy háromszöget zár be, ami Isten szimbóluma, Jézus Krisztus istenségéről tanúskodik.

Ez az amorf alakzat, a „köldök”, illetve a húsvéti sír a kép aranymetszési pontjában van. Ettől eszmei középponttá válik, s ezért nem tudjuk levenni róla tekintetünket, jóllehet a fényes jászol első pillantásra jobban felhívja magára a figyelmet. A vertikális és horizontális arany-arány metszési pontjában van az istenlét és az emberlét szférájának találkozási pontja, a feltámadás helye, hiszen éppen „feltámadása által bizonyult Isten hatalmas Fiának” (Rm 1,4).

Az „X” egyúttal harántkereszt, andrás-kereszt is. A hagyomány szerint András apostolt ilyen keresztre feszítették fel. A kereszt a tanítványság sorsa: „ha valaki én utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem…” (Mt 16,24) – mondja Jézus.

Végül visszaérkezünk a kiindulóponthoz, de mélyebbre látunk. A háttérben egy ökör vonalai rajzolódnak ki. Érdekes, hogy míg József csak a 6. századtól szerepel a képeken, az ökör és a szamár kezdettől fogva. Nyssai Gergely (+394) szerint az ökör a jászol mellett a zsidóságot jelképezi, amely a törvény igájában van, amelyet megköt a törvény.[4] Hagyományosan szamár is szokott szerepelni a karácsonyi jászol-képeken. Itt nem látható. Csak megjegyezzük, hogy Nyssai Gergely szerint a szamár a pogányságra utal, amely a bálványimádás terhét viseli.[5] Így találkozik a jászolbölcsőnél a két nép, akiket Jézus egyként megszabadít.

A kép legmélyén, hátul még egy létra képe bontakozik ki, ami Jákób lajtorjáját juttatja eszünkbe. Jákób álmában az ég kapuját megnyitva látta, s egy létrát, amelyen Isten angyalai jártak le s föl (Gen 28,10kk). Az Bétel volt. Ez Betlehem. Közös bennük az, hogy mindkét helyen megnyílt az ég. De Betlehemben Isten küldötte végérvényesen és visszavonhatatlanul lejött a földre, hogy soha többé ne hagyjon magunkra futásainkban, meneküléseinkben, megaláztatásainkban, bűneinkben, vívódásainkban, vállalásainkban. Hogy többé ne kőre, hanem szívünk hústáblájára legyen írva: „Ne féljetek, mert […] született néktek ma a Megtartó, ki az Úr Krisztus, a Dávid városában.” (Lk 2,11 – Károli ford.)

…És ez a képeslap azt üzeni: Ő szeret!

Áldott, békés karácsonyt!

Fodorné Nagy Sarolta

egyetemi tanár

 

Krisztus testének tagjai a mindennapokban

A keresztyén nő szolgálata a hétköznapokban

 

Ökumenikus női konferencia

Hernádnémeti, 2013. október 05.

A konferencia vezérigéje: Róm 12,1-8

 

„Elvtársnő! A fél életemet adnám azért, ha olyan lehetnék, mint ön!” – mondta egy megfigyelő tiszt

egy nyomdászlányról, akit a kommunista önkényuralom rendőrségi felügyelet alá rendelt. Naponta kellett követnie a lányt az otthonától a munkahelyéig, de közben egy szót sem váltottak. Miféle erő sugárzott a lányból, amely szavak nélkül ezt váltotta ki „rabtartójában”? Valószínűleg az arca vonásaiban kirajzolódott, hogy reggelente egy magasabb rendű találkozásból – Istennel való beszélgetésből – lép ki az utcára. Valami bizonyosan tükröződött az arcán, meglátszott a testtartásán, talán még a járásán is! Nem a nő csábító ereje volt ez, amely térdre kényszeríti hódolóit, hanem egy belülről kifelé ható erő. Ez az az erő, amely „legyőzte a világot” (Jn 16,33)!

Céltévesztett dolog, ha csupán emberi síkon keressük, hogy mit jelent nőnek lenni. A nőiesség ismérveit nem tudjuk megbízhatóan meghatározni. Önmagában nem tudjuk, ki az igazi nő, milyen legyen a jó feleség, anya vagy gyermek. Mennyi zsákutcába jutott mozgalom és azoknak mennyi áldozata tükrözi, hogy pusztán emberi szinten nem találjuk meg a választ, bármennyire divatos szólamok hangoskodjanak róla. Ilyen volt a női felszabadító mozgalom. Mára sok nőnek elege lett belőle, és a vele járó szabadszerelemből, s abból hogy a férfiak felelősség nélkül, játékszerként használják őket. Sokan emiatt menekülnek az iszlámba, hogy ha valahányadik feleségként is, de legalább biztosnak mondható keretek között élhessenek. Micsoda ítélet ez a véleményvezéreken – meg természetesen azokon is, akik követik őket –, mert korok és népek kultúráját változtatják meg a nőkön keresztül! Milyen korszerűnek hangzott egykor: „munkahelyet a nőknek, dolgozhassanak a nők is!” – mára megkaptuk, de gyakran két keresetből sem tudnak a családok megélni, vagy még rosszabb esetben két munkanélküli tengeti egymás mellett az életét. A „szingli” létforma, a magános nő eszménye hasonló csapda. Későn ébrednek rá, talán csak nyugdíjasként, hogy elfogytak mellőlük az emberek, mert csak a maguknak éltek. A 128. Zsoltár „termő szőlővessző” asszonyának boldogságáról mit sem tudnak. A leszbikus mozgalmak terméketlenségre kárhoztatva hirdetik az azonos neműek „szexuális szabadságjogait”, s mivel a média olyan könnyen szárnyaira kapja, azt hiszik, rendben is van így.

Mit jelent tehát nőnek lenni, jó feleségnek, jó anyának vagy éppen jó anyósnak lenni? Hogy találhatom meg sajátos küldetésemet? A választ három pontba csoportosítva adjuk meg, a konferencia alapigéjét is figyelembe véve. 1. Jézus Krisztusban találjuk meg igazán önmagunk igazi énjét, és ezzel együtt rendeltetésünket. 2. A szolgálat adatik. 3. Isten trónusától kapjuk az impulzusokat szolgálatunk tartalmára és módjára nézve, azaz gyakorlati/hétköznapi istentiszteletünkhöz – ezért igehallgatónak kell lennünk!

  1. Jézus Krisztusban találjuk meg igazán önmagunk igazi énjét, és ezzel együtt rendeltetésünket.

Jézus Krisztusban van elrejtve identitásunk és a feladatunk; az, hogy kinek formált bennünket Isten és mivégre. Pilátus felesége Krisztushoz való viszonyulásában lett igazán „jó feleség.” Amikor Pilátus a bírói székben ült, felesége üzent neki: „Ne avatkozz ennek az igaz embernek a dolgába, mert sokat szenvedtem ma álmomban miatta” (Mt 27,19). Úgy volt segítőtársa a férjének, ahogyan akkor Pilátusnak szüksége volt rá. Az asszony álmában előbb Krisztussal „találkozott”, és a Krisztus-látásból fakadt lényeglátó, bölcs tanácsa: „ne avatkozz Jézus elítélésébe!” Társasági beszélgetésben vagy éppen etika órán lehetne vitatkozni róla, hogy van-e joga egy nőnek beleszólni a férje dolgába, főképpen ha ilyen magas hivatalt visel. Isten országa felől nézve azonban Pilátus felesége esetében ez nem kérdés, mert Jézus felől látta az eseményeket, és jól kezelte a helyzetet. Meg akarta akadályozni, hogy Pilátus „belekerüljön a Credo”-ba olyan megbélyegzett szereppel, mint amilyennel végül is történt.

Nem önmagában „okos istentisztelet” egy „jó egy cselekedet” (Rom 12,1). Mi emberek a jó dolgokat is el tudjuk rontani. A tanítás jó, de nem önmagában jó, hiszen nevelhet rosszra is! A buzdítás sem önmagában jó, késztethet rosszra is. Jezabel királyné a búsuló királynak azt mondta: „Min keseredett el úgy a lelked, hogy semmit sem eszel? Hát nem te uralkodsz most Izráelben? Kelj föl, egyél, és légy jókedvű! Majd én megszerzem neked a jezréeli Nábót szőlőjét” (1Kir 21,5kk) – és megölette Nábótot. Isten törvényével azonban nem lehet büntetlenül szembehelyezkedni még az ambiciózus feleségeknek sem – Jezabelt évekkel később „kutyák falták föl” (1Kir 21,23) Isten ítéleteként. Jób felesége, aki öngyilkosságra ösztönözte a férjét – miután a férje elveszítette gyermekeit, vagyonát, egészségét – azt mondta: “átkozd meg az Istent, és halj meg!” (Jób 2,9). Micsoda buzdítás?! – a rosszra: „Akaszd föl magad!” „Menj a halálba!” Sajnos vannak ilyen késztetések, néha szavak nélkül is! Az igyekvő szorgalom sem jó önmagában, hiszen sok bűnt leplezhet, mint pl. ha valaki a munkába menekül egyéb feladata elől, vagy másokat kihasználva dolgoztat vagy éppen munkába kerget. Az adakozás is attól függően jó, hogy milyen célra gyűjtenek és milyen lelkülettel; történhet hivalkodásból is! A könyörület – talán ebben vétünk legkevesebbet –, de ezt is el tudjuk rontani: amikor valaki ad, hogy azután számon kérjen. Elvakul saját „jóságától”. Valóban Isten világossága kell, hogy világosak legyenek cselekedeteink.

A „jócselekedet” sajnos megosztást is munkálhat! Amikor a nő elkezdi vigasztalgatni a férfit, aki feleségére kezd panaszkodni – és kicsábítja a házasságból. Amikor a férfi anyagi segítséget ajánl egy megszorult nőnek, és szeretőjévé teszi. Amikor az anya/anyós úgy segít, úgy ad, hogy a gyermeke vagy a menye törpüljön el mellette, és minden ízével-porcikájával azt hangsúlyozza: nekem köszönhetitek, hogy… Amikor a feleség ráveszi a férjét: „te vagy a főnök, tedd, mondd…” – nem számít, hogy mi az ára.

Nem mindent kell megtennem, ami megtehetnék! Ellenőrizzük: szolgálja-e Isten dicsőségét? Vagy csak túlbuzgalomból fakad? Magamat zsigerelem ki, mint Márta? – aztán panaszkodom, hogy miért engedte Isten ezt vagy azt. Voltak helyzetek, amikor Jézus nem tanított és nem gyógyított, mert az nem Istentől jövő feladat volt. Hallgatott, mert csak meg akarták fogni, szavait ki akarták fordítani. Van, amikor másoktól vesszük el a munkát/feladatot, és még kérkedésszámba menően „panaszkodunk” is, hogy milyen sok a dolgunk, közben mellettünk szenvednek azért, mert nekik nem maradt feladat, nem látják az életük értelmét, nélkülözhetőnek érzik magukat.

De mindent meg kell tennem, amit rám bízott Isten: a nem látványos, vagy mostoha feladatokat is!

Az erő felettinek látszó feladatokat is – ilyenkor éljük át, hogy „amikor erőtelen vagyok, akkor vagyok erős” (2Kor 12,10). Föltétlenül meg kell tennem, amit nem tud más elvégezni, mert azt én tudom, nekem van képesítésem vagy tapasztalatom hozzá. Egy lány, akinek biztos és szép hangja volt, és rá támaszkodott az egész szólam, egyszer megsértődött valamiért. Nem járt többet énekkarra, és összeomlott az alt, és vele együtt az egész kórus. Elnémult a gyülekezetben a zengő ének!

Hogy tudjuk ellenőrizni, hogy mi a feladatunk, mit tegyünk és hogyan? Úgy, hogy mérlegeljük, hogy összeegyeztethető-e Jézus Krisztus lelkületével? Isten dicsőségét szolgálja-e? A világ azoktól a cselekedetektől gyógyul, amelyek Krisztusból motiválódnak, azaz az Ő lelkületéből fakadnak és Isten dicsőségét szolgálják.

  1. A szolgálat „adatik”

„A nekünk adatott kegyelem szerint…”; ha valamilyen más szolgálat adatott, abban munkálkodjunk” (Rm 12, 3. 6) – mondja Pál apostol. A feladatokat nem mi választjuk, hanem kapjuk azokat! Hogyan tudjuk meg, hogy milyen szolgálat adatik?

a.) Szolgálatunk a teremtés rendjébe van beletervezve. Ádám mellé – feleségként, és családba édesanyaként, nagymamaként. A nőnek küldetése, hogy szüljön gyermekeket. Semmivel nem nagyobb dicsőség emberek előtt beszélni, előadást tartani, mint gyermekeket felnevelni! Kinek, mikor mi adatik?! Pál apostol inti az első keresztyéneket: „Azt akarom tehát, hogy a fiatalabb özvegyek menjenek férjhez, szüljenek gyermekeket, vezessenek háztartást, és ne adjanak semmi alkalmat az ellenségnek a gyalázkodásra. Ha egy hívő asszonynak özvegyasszony hozzátartozói vannak, segítse őket, ne terheljék a gyülekezetet” (1Tim 5,14.16). Mindez azonban nem csak a „fiatalabb özvegyek” feladata. Azért nevezi meg őket Pál, mert nekik nagyobb volt a kísértésük arra, hogy ezek alól kihúzzák magukat. A családban elvégzett női háttérmunka teszi sok ember számára élhetővé a hétköznapokat. A férfiak és a gyermekek jó családi háttérből lépve elő tudják jól végezni munkájukat. Véssük jól emlékezetünkbe: „Ha pedig valaki övéiről és főként háza népéről nem gondoskodik, az megtagadja a hitet, és rosszabb a hitetlennél” (1Tim 5,8)

b.) Személyes sorsunkban van elrejtve, hogy milyen szolgálat adatik. Holnap, október hatodikán az aradi vértanúkra emlékezünk. De milyen asszonyok álltak ezek mögött a derék, nemeslelkű, megalkuvást nem ismerő, igazságot kereső és szolgáló emberek mögött? Ma az aradi özvegyek példája tanítson! Csak néhány nevet említhetünk itt.

Damjanich Jánosné Csernovics Emília, mindössze két évig élt boldog házasságban, s férje kivégzése után hatvan évig özvegyen! Damjanich szerb származása ellenére büszke volt magyarságára, házasságukban ő vezette be, hogy magyarul beszéljenek egymással. „Miért beszél maga mindig németül – figyelmeztette a szintén szerb származású Emíliát – hiszen ez Magyarország, s mi magyarok vagyunk.” Kivégzése előtti imádsága elég közismert, röviden idézzük: „Mindenség ura! Hozzád fohászkodom! Te erősítettél engem a nőmtől való elválás borzasztó óráiban, adj erőt továbbra is, hogy a kemény próbát: a becstelen, gyalázatos halált erősen és mint férfiú állhassam ki. … Oltalmazd meg Mindenható az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől! … Adj erőt, óh Atyám az én szegény Emíliámnak, hogy beválthassa nékem adott ígéretét, hogy sorsát hitének erejével fogja elviselni.” Isten meghallgatta, a halálba menő imáját. Az ifjú asszony hitének erejével hasonló sorsú asszonyokat karolt fel és honvéd árvákat gyámolított. Az 1850-es évek elején Emília Makón élt édesanyjával. Náluk talált oltalmat Láhner György tábornok özvegye, az olasz Lucia Conchetti öt éves kislányával. Kézimunkák készítéséből tartották el magukat. Megjegyzendő, hogy Makó város tisztelete jeléül adómentességet biztosított számukra. Damjanich özvegye felkereste a megtorló hatalom kivégzettjeinek jeltelen sírjait. Batthyány grófnéval – az ugyancsak halálba küldött miniszterelnök özvegyével – együtt alapította a Magyar Gazdaasszonyok Egyesületét. Pénzt gyűjtöttek a rászorulóknak és árvaházat nyitottak. Az országos hírű jótékonysági szervezetet a kiegyezés után Erzsébet királyné is felkereste, ám a két özvegy, a két alapító feltűnő módon nem jelent meg a királyné fogadásán. Máskor egy volt honvédtiszt azt javasolta Emíliának, hogy menjen el Ferenc Józsefhez audienciára csak egy térdhajtásra, és meg fogja kapni elkobzott nagy értékű kelengyéjét. A javaslatot hallva Emília egyszerűen hátat fordított és szó nélkül távozott. – Mert nőnek lenni nem csak jeltelen feladatok elvégzését jelenti, hanem az igazság mellett való nyilvános kiállást is, és azt is, hogy a férjét meggyalázókkal nem kokettál.

Idővel úgy hozta a sors, hogy napi sétája során Damjanich özvegye rendszeresen összetalálkozott a száműzetéséből hazatért Görgei Artúrral. A korabeli feljegyzések szerint ezek a találkozások igen különös módon történtek az életben maradt tábornok és a halott hős özvegye között.  Damjanichné érkezésekor a hadvezér megállt az utcán, vigyázzállásban szembe fordult az asszonnyal, korabeli katonai szóhasználattal frontot csinált és fővetéssel tisztelgett, amíg a hölgy elvonult előtte. Ő fejbólintással viszonozta a köszöntést és némán haladt tovább.

Amikor már vállalhatóvá lett a honvédmúlt, az egykori hősök igazolást kaptak arról, hogy fegyverrel a kézben szolgálták a magyar szabadságot. Az első számú ilyen okiratot a nemzet tisztelete jeléül özvegy Damjanich Jánosné Csernovics Emília nevére állították ki. Kossuth méltán tekintett rá úgy, mint „aki hazám női közt tiszteletemben legmagasabban áll.”

(Forrás: http://www.klauzal.hu/cikk/536.html; http://www.szoljon.hu/jasz-nagykun-szolnok/kultura/halalaig-uldozte-a-kiralyt-az-ozvegy-atka-366461).
Schweidel Józsefné Domicella Bilinska
lengyel származású volt. Öt gyermekük született. Férje kivégzése után is Magyarországon maradt. Gyermekei megélhetését egy tejgazdaság vezetéséből biztosította.

Batthyány Lajos özvegyének máig fennmaradt az a mondása, amit fiával közölt, amikor az feleségül akarta venni Sissi, azaz Erzsébet királyné unokahúgát: „Gyilkos családba nem nősülünk!” Azaz: apád gyilkosainak családjába akkor sem, ha királyi család. A miniszterelnök fia végül sohasem kötött házasságot. Íme az anyai szó, amely az atyai kemény beszédet pótolni képes…
Mindegyikükről elmondható, amit
Baló Bénjámin óaradi református lelkész gróf Leiningen-Westerburg Károlynénak írt abban a levélben, melyben férje utolsó óráiról, perceiről számolt be az özvegynek: „Nem lehet, hogy ily férfiú hő szerelmének tárgya kicsiny lelkű hölgy lett légyen”.

c.) Szolgálatunk a gyülekezetben adatik. Jézus megmosta tanítványai lábát, és azt mondta: „Nektek is meg kell mosnotok egymás lábát!” (Jn 13,14). A gyülekezet modell-közösség, példa-közösség, amely megjeleníti Jézus szeretet-szolgálatát azzal, ahogy egymáshoz viszonyul. Bár komolyan vennénk ezt, és nem ártana testvér a testvérnek – legalább nem jobban, mint a kívülálló! Első sorban szavainkkal tudunk szolgálni, mert a szóban erő van, mint ahogy ezzel tudunk leginkább ölni is! Vajha az áspiskígyó mérgével (Zsolt 140,4) vetekedő ajkak elnémulnának a gyülekezetekben. Vigyázzunk, mert akinek a beszéde ártalmas, annak a szíve is a sötétség hatalma alatt van! Mérgező beszédekkel szemben alig lehet közösséget építeni, mert alattomosan hatnak.

A gyülekezet felelős diakóniát végezni, nem csak a nők! A gyülekezet – ha szolgáló közösség –, pótolhatja a családot. A ráérő nyugdíjas, aki arra panaszkodik, hogy nincs miért és hová kimennie, miért ne vihetné el sétálni fiatal szülők gyermekét, hogy azok lélegzetvételnyi időhöz vagy egy kis pihenéshez jussanak? Másik példa: van egy asszony, akinek a kertjében több zöldség, gyümölcs terem. „Én úgysem tudom elfogyasztani” – mondja –, és szétosztja a gyülekezetben olyanoknak, akik lakótelepen élnek. Az ilyen gyülekezetnek lesz gyógyító kisugárzása.

d.) A szolgálat a keresztyének közösségében adatik. Felekezetektől függetlenül is, egymásért. Elsősorban az imádság lehet az, ami összeköthet minket, különböző felekezetű keresztyéneket. Egy személyes példát hadd mondjak el, hogy az előadónak emberi arca is legyen. Sok évvel ezelőtt megismertem egy nemzetközi ökumenikus női imaszövetséget, amelynek neve magyarra fordítva: „A Legkisebb Pénzérme Nemzetközi Imaszövetség” (International Fellowship of the Least Coin). Ázsiai keresztyén nők kezdeményezésére alakult 1956-ban azzal a céllal, hogy a második világháború okozta sebeket az imádság erejével gyógyítsák. Ezek az asszonyok arra szövetkeztek, hogy az imádság által Isten országának erőit „lehozzák” a földre, oda, ahol a „legkisebbek” szenvednek. Ha valaki egy szegényt, beteget, magányost lát, vagyis valamilyen szempontból egy „legkisebbet”, egy imádságot mond magában érte, és saját országának a legkisebb pénzérméjét beledobja egy otthoni perselybe, és egy évben egyszer elküldi az Egyházak Világtanácsához Genfbe. Az összegyűlt pénzből különböző programokat támogatnak. Nem a pénzgyűjtés az elsődleges célja, hanem az, hogy ima-világhálót alkossanak. Ez a szövetség 2006-ban készült az ötvenedik éves ünnepi évfordulójára. Az akkori főtitkára, Esther Byu, egy burmai nő, de Taiföldön volt az irodája, mondta, hogy nagyon szeretné, ha elmennék, Malaysiában tartják. Mondtam, hogy szívesen, de egyáltalán nem valószínű, hogy megoldható. „Imádkozom érte, hogy el tudj jönni!” – mondta természetesen és egyszerűen. Valóban semmi lehetőséget nem láttam rá. Ahogy közeledett az idő, az jutott eszembe, hogy legalább egy levelet megírhatnék a Zsinat külügyi osztályára, hogy lenne-e valamiféle lehetőség elmenni. Kérték, hogy írjam le, mi haszna lenne ebből a református egyháznak. Elküldtem a szervezet hivatalos, fejléces papírjait, a programot, és azt, hogy Magyarországot szívesen képviselném ezen a fórumon, hadd ismernék meg. Egyébként az ’56-os forradalom 50. évfordulójával éppen egybeesik… A válasz az volt, amire számítottam: „nem lehet”. Nem baj – gondoltam –, de legalább tettem érte valamit. Nem sokkal később izgatott hangon felhívott a külügyi osztály vezetője, hogy képzeljem el, mi történt! Kanadából járt itt egy kollégája, aki meglátta az íróasztalon heverő fejléces papírjaimat, és megkérdezte, hogy mit keresnek itt azok a lapok, mert az ő titkárnője ennek a szervezetnek a pénztárosa, és nagyon jónak tartja. Az osztályvezető elmondta, hogy van itt egy lelkésznő, aki… „Mi kifizetjük ennek a lelkésznőnek az útiköltségét” – hangzott a válasz… Már kint voltam, amikor a szállodai televíziókból értesültünk a 2006-os budapesti kegyetlenkedésekről. Egyre-másra jöttek, és kérdezték, hogy mi történik most tulajdonképpen Budapesten? A gyűlés vezetői előre hívtak, és – az erre a gyűlésre készített díszmagyar ruhámban – el kellett mondanom, hogy miért véres az ’56-os forradalomnak még az ötvenedik évfordulója is. Szívszorító volt, ahogy a singapouri, a libanoni, koreai, japán asszonyok éppúgy, mint az amerikaiak egymás után jöttek és mondták: „Imádkozunk, imádkozunk Magyarországért!” Az ő imádságaik is belekerültek abba a csokorba, amelyek itthon vagy külföldön Magyarországért hangzanak.

3. Isten trónusától kapjuk az impulzusokat szolgálatunk tartalmára és módjára nézve, azaz gyakorlati/hétköznapi istentiszteletünkhöz – ezért igehallgatónak kell lennünk! Isten trónusa alá rendeltetett minden erő. A Jelenések könyvének látnoka, János apostol négy élőlényt lát Isten trónusa előtt (Jel 4,7), ezek: oroszlán, bika, sas, ember arcú kérub. Az oroszlán a bátorságot jeleníti meg, a bika az erőt, a sas a szabadságot, a kérub az emberi értelmet angyali szentségben. Azt jelenti: Isten jelenlétéből árad a bátorság, amellyel a félelmek fölött győzni tudunk; az erő, mert bizony néha bika-erőre van szükség a mindennapok terhének hordozásához; a szabadság, amellyel fölébe emelkedünk alantas erőknek; és onnan jön a megszentelt emberi értelem is. Így lesz „okos” az istentiszteletünk a mindennapokban, azaz „logikus liturgia”, értelmes, kreatív élet. Mindig az az erő adatik, amire szükség van, s mindez gyors átlátóképességgel, felülről való ihletettséggel, amelyet Ezékiel könyvében (1,15kk) a bármely irányba menni tudó kerekek jelenítenek meg. Adatik bátorság a gonosz erőkkel való szembenálláshoz, az igazságért való küzdelemhez; erő a feladat elvégzéséhez, hatékony munkához; szabadság önmagunk előítéleteitől, dicsőségvágyától, függőségektől, személyi függésektől is, mások véleményétől, sorsunk nyomasztó emlékeitől, a köznyelv megkötöző hatalmától. Mindezek között és ellenére tudunk tovább menni és közben azt tapasztaljuk, hogy lehullanak a bilincsek; és adatik értelem a munkához, tanításhoz, buzdításhoz, a dolgaink átlátásához, mérlegeléséhez. Felismerjük a rendelt időket, és kapjuk hozzá az erőt.

Isten igéje egyetemesen szól, de bennünket nőként talál: nőként értjük meg, női adottságainkban jár át. Nőként tudjuk megcselekedni: ahogy mi tudunk szólni, ápolni, törődni, inteni; és közben talán igazán nővé is formál. Azzá, akire Ádámnak szüksége van. Ádámnak: férjünknek, vagy szélesebb értelemben: az embernek, aki körülöttünk él.

Fodorné Nagy Sarolta

egyetemi tanár

.

[1] Reisinger János: Mit, miért, hogyan rajzoltam és festettem. Rembrandt Harmenszoon van Rijn. A tékozló fiú keresése 1606-2006. BIK Könyvkiadó és az Oltalom Alapítvány. Budapest, 2006-2007. 117. o.

[2] Reisinger, (2006-2007). 114.o. – vö.: Éjjeli őrjárat c. festmény

[3] National Gallery, London, http://www.nationalgalleryimages.co.uk/Imagedetails.aspx?q=NG47&ng=NG47&frm=1

[4] Jézus születése. In: Seibert, Jutta (szerk.): A keresztény művészet lexikona. Corvina Kiadó, 3. kiad. 2004. 149. o.

[5] U.o.

Share on FacebookTweet about this on TwitterShare on Google+Email this to someone