A konfirmációról szülői szemmel

.

Nem tudom már, hogy kinek tulajdonítható az a bölcs mondás, mely szerint „Istennek nincsenek unokái, csak gyermekei,” azonban úgy érzem, hogy roppant találó. Azt az alapvető – és valljuk be, sokszor nehezen elfogadható – igazságot mondja el nagyon szemléletesen, hogy az ember nem bizonyos hagyományok vagy egy tudásanyag elsajátítása révén válik Isten gyermekévé, nem beleszokik a hitbe, ami „ráragad” a templom padjában ülve, hanem kizárólag az újjászületés lelki eseményén keresztül lehet azzá.

Mi szükség van akkor mégis a konfirmációra? A konfirmációi oktatás során mindenki megtanulja, hogy a konfirmáció „hitünk megerősítése a Szentlélek által”. Közösségünk alapvető viszonyulási pontja, a Heidelbergi Káté pedig azt mondja az igaz hitről, hogy az két részből tevődik össze: az egyik részét olyan ismeretek alkotják, melyek a Biblia igazságaira és a velünk kapcsolatba lépő Istenre vonatkoznak, és amelyeknek igazságáról ésszel meggyőződünk. A másik része az Istenbe vetett bizodalom, ami arra vonatkozik, hogy ezek az igazságok nem csupán elméletiek, hanem a mi életünkben is ezek alapján cselekszik Isten, és mi kérhetjük és várhatjuk ezeket a cselekedeteit. A hit egyik összetevője tehát olyan dolgokból áll, melyek megtanulhatóak – a másik fele viszont nem tanulható meg. Az egyik összetevője az értelemre tartozik – a másik viszont a szívre. Az egyik felébe bele lehet nevelődni – a másikban viszont csak növekedni lehet. A két fél viszont szorosan összetartozik: olyan, mint egy pohár és a benne lévő víz. Ha valaki nagyon szomjas, semmire sem megy egy üres pohárral, de ahhoz, hogy igyon, a vizet valamivel össze kell gyűjteni, és a szájához kell emelni. A pohár értelmét a víz adja meg, a vizet viszont a pohár teszi megihatóvá. A konfirmációi oktatás középpontjában ugyan a pohár áll, vagyis azon dolgoknak a megértése, melyek Istennel kapcsolatosan tudhatók, ám a folyamat végét mégsem a vizsga jelenti, hanem az első úrvacsora, vagyis az ésszel – töredékesen bár, de – megismert Istennel való, semmi máshoz nem hasonlítható közösség lehetősége. Az, hogy ez a közösség létrejön-e, már nem az oktatókon múlik, hanem egyedül a konfirmáló fiatal és az Isten kapcsolatából fakadhat. Ezért kérjük Isten áldását a fiatalokra, és ezért valljuk, hogy a konfirmációban hitünket, Istennel kapcsolatos tudásunkat a Szentlélek erősíti meg, teszi élő, eleven tapasztalattá.

Miért fontos mindez? Azért, mert olyan korban élünk, melyben az írásom elején idézett bölcsesség fokozottan igaz. Nem csak a már említett vallási vonatkozásai miatt, hanem azért is, mert megszakadtak, vagy legalábbis nagyon meggyengültek azok a kulturális hagyományok, melyek akár még húsz évvel ezelőtt is lehetővé tették, hogy azt gondoljuk, hogy a hitet valamilyen módon örökölni lehet. Egykor természetes volt, hogy a református szülők gyereke református lesz, hogy szüleivel együtt templomba jár, hogy otthon tanulja meg – szinte nem is tudatosan, hanem szülei életpéldáján keresztül, vagy a családi szokásokat felvéve – a vallásos élet alapjait, s felnőtté válva maga is így adja tovább azokat gyermekeinek. Ma az a természetes, hogy a fiatalok a felnőtté válás folyamatában maguk döntik el, hogy vallásosak lesznek-e, s – függetlenül attól, hogy meg vannak-e keresztelve, s hogy milyen felekezetbe keresztelték őket – melyik valláshoz csatlakoznak. Ezt a döntést szülőként jó vagy rossz példákkal legfeljebb befolyásolni, segíteni tudjuk. A döntéshez azonban ismeretek kellenek. A konfirmáció azáltal, hogy megismerteti a fiatalokkal azt, ami a hitben megismerhető, ezt a döntést segíti. Mi pedig azzal segítünk, ha felelős szülőként biztosítjuk gyermekeink számára a döntésükhöz szükséges tudás megszerzésének lehetőségét, és a gyülekezet felelős közösségével együtt imádságban hordozzuk őket, hogy Isten Lelke tegye a tudást számukra tapasztalattá.

 Dr. Nagy Károly Zsolt

.

.

Életképek a konfirmációs csoportról

.

“Uram, te voltál nékünk hajlékunk, nemzedékről nemzedékre.” (Zsolt 90,1)

Az első úrvacsora

.

.

 

 

 

 

 

 

Share on FacebookTweet about this on TwitterShare on Google+Email this to someone