Június 4-én, kedden 16.32 perckor templomunk harangjai megszólalnak. Ugyanúgy, mint ebben az időpontban 104 évvel ezelőtt az egész Kárpát-medencében. Akkor péntekre esett. Június 4-én, 16.32-kor lesz 104 éve annak, hogy országunkat bomlott agyak szétdarabolták és halálra szánták. De élünk. Vagyunk, és maradni akarunk. Ha harangjaink szavát halljuk, álljunk meg egy pillanatra, bármit teszünk is. Köszönjük meg azokat, akik ennyi törettetés után is megmaradtak.

A Reformátusok Lapja 2024. évi június 2-án megjelent írásával emlékezünk:

.

Akik megmaradtak…

Minden napon, de június 4. közelségében különösen is gondolatainkban van nemzetünk megcsonkításának sötét emléke, az 1920-ban történt esemény, a Trianoni Békaszerződés aláírása, melynek hatása mindmáig érezhető. Aki nemcsak anyanyelve szerint, hanem szívében is magyar, annak a most 104 évvel ezelőtt történtek fekete betűs napnak számítanak. Bűn lenne elfelejteni. Sosem a nyelv dönti el a nemzeti hovatartozást, hanem a lelkület. Ha az aradi tizenháromra gondolunk, látjuk, alig volt közöttük magyar nevű, de anyanyelve sem a magyar volt mindegyiknek. Mégis nemzetünk legkiválóbbjai között tartjuk számon őket, akik népünk szabadságáért áldozták életüket. Igaz az Illyés Gyula által ismertté tett, de már őt megelőzően is megfogalmazott gondolat, miszerint magyar az, akinek fáj Trianon. Igen, nekünk máig fáj. Tudomásul vesszük, hogy némely határokon megállítanak bennünket, de nem akarjuk, hogy a fejünkben is húzódjon a trianoni határ.

E megrázó történelmi példa arra tanít bennünket, hogy legfőképp nem az számít, ami velünk történik – mert azt nem mindig tudjuk befolyásolni –, hanem az, hogy ami velünk történik, miképpen hat ránk. Mit vált ki belőlünk? Volt, aki szinte beleőrült. Volt, aki tehetetlen dühében megkeményedett. Mások menekültek, mert nem akartak idegen ország állampolgárai lenni. Megint mások maradtak és tűrtek vagy a nagy nyomás alatt feladták, és megalkuvóvá lettek. A kérdés 104 év után is megválaszolandó: mit vált ki belőlünk? Lényeges, hogy református keresztyén hitünkkel közelítsünk a válasz kifejtéséhez. Nos, legyünk készen a kereszt elhordozásához, ha annak van az ideje, de legyünk nyitottak arra is, hogy Istennél soha nincsenek bepecsételt, és örökre berögzült helyzetek. Ő szuverén Úr, aki a történelem végső szálait akkor sem engedi ki a kezéből, ha minden veszni látszik.

Egy bibliai példa segít bennünket abban, hogy történelmi tragédiánkat megfelelően tudjuk kezelni. Az ókori Izrael történetében a Kr. e. 587-ben történt babiloni száműzetés volt olyan megrázkódtatás, amely történelmi párhuzamnak számíthat. Az országot feldúlták, a jeruzsálemi templomot lerombolták, kincseit elzsákmányolták, lakosságának egy részét Babilóniába hurcolták. Izrael sorsa megpecsételődött. Ám Isten nem vonta meg oltalmát népétől a száműzetés évtizedei alatt sem. Kr. e. 538-ban az Úr fordított a történelem kerekén, és olyan körülményeket teremtett, hogy lehetőség nyílott arra, hogy azok, akik megmaradtak, ha akartak, hazatérhessenek a hazájukba. Erről Ezsdrás és Nehémiás könyve számol be. Érdekessége e két ószövetségi könyvnek, hogy ugyanaz a szerzője, mint a Krónikák két könyvéé. Sőt eredetileg e négy bibliai könyv egy műnek számított. Később az Isten népe történetének négy döntő szakaszánál szétvágták, így önálló könyvvé lettek, s az Ószövetségbe már így kerültek bele. A Krónikák két könyvének egyenes folytatása az, ami Ezsdrás és Nehémiás könyvében van. Ez azért fontos, mert a Krónikák könyvei tartalmaznak a babiloni száműzetés előtti időből számadatokat, Ezsdrás és Nehémiás könyve pedig az ezutáni, a száműzetésből való hazatérés időszakából. Így össze lehet hasonlítani a Babilonba történt elhurcolás előtti és utáni állapotokat. Néhány érdekes adat: A száműzetés előtt a jeruzsálemi templomhoz 4000 kapuőr tartozott (1Krón 23,5). Megmaradt belőlük mindössze 138 (Neh 7,44). A veszteség 3862, azaz 96,6 %. Mégsem őket említi a szentíró, hanem a megmaradt 3,4 %-ot. A száműzetés előtt volt 38000 lévita, akit be lehetett hívni a templomi szolgálatba (1Krón 23,3). Megmaradt mindössze 74 (Ezsd 7,40). A veszteség 37926. Itt sem ezeket említi a szentíró, pedig ez mintegy 99,8 %-os veszteség volt, hanem azokra emlékezik – a 0,19 %-ra! –, akik megmaradtak. Ebből a tényből sajátos bibliai szemlélet bomlik ki. Az, hogy nem azokra emlékeztek, akik majdnem megszabadultak, de elvesztek, hanem azokra, akik majdnem elvesztek, de megmenekültek.

Ne feledkezzünk el történelmi veszteségeinkről, amelyek az eltelt 104 évben történtek. De örüljünk, és adjunk hálát azokért, akik megmaradtak, és a helyükön vannak. A Nemzeti Összetartozás Napján és azon kívül is keressük azokat az alkalmakat, amikor találkozhatunk. Határtalan örömmel hálát adva azokért, akik megmaradtak.